A játék valóban különös. Készülhet szinte bármiből, és formáját tekintve is igen változatos képet mutat, akárcsak Gombóc Artúr csokoládéja: lehet kerek, szögletes, ovális, lyukas, tömör, kicsi, nagy, hosszú, rövid, lapos… és legalább ilyen változatossággal találkozunk, ha a játékok típusait vagy az azokat használók, azokkal játszók személyét, vagy magukat a játékalkalmakat vizsgáljuk. Társadalomtudományi értekezésre ugyan e helyütt nem vállalkozunk, de nézzük helyette a legkézenfekvőbbet! Ha megnézzük a játék címszót a Magyar Néprajzi Lexikonban, azonnal továbbirányít bennünket a következő fogalmakhoz: gyermekjáték, népi színjátszás, fonóbeli játékok, kukoricafosztás, táncos társasjátékok. És ezeken kívül is bőven lehetne folytatni a sort. A játékokat ugyanis, ahogy a fenti felsorolásból is kitűnik, a legváltozatosabb helyeken és alkalmakkor is felfedezhetjük az emberiség történetében.

Ugyan a „homo ludens” kifejezés a 20. században született (Johan Huizinga által), de a „játszó ember” fogalma jól mutatja, hogy a játék bizony nem újkeletű és nem kizárólag a gyermekek privilégiuma, noha sokáig a tudomány is úgy tekintett rá, ha egyáltalán tekintett. Ugyanis a néprajz az egyetlen tudományág, amely kezdettől fogva vizsgálta a gyermekjátékokat, igyekezett azt kulturális és társadalmi közegben is feltárni és megmutatni. A kutatók mentségére szolgáljon, hogy a játéktevékenység valóban egy olyan cselekvés, amely sokszor (főként felnőtt korban) nincs szem előtt, meghúzódik a háttérben, de annál nagyobb jelentőséggel bír. A paraszti világban természetesen nem minden esetben volt jellemző ez a „láthatatlanság”, sőt, igen gyakori volt a közösség nyilvánossága előtti játék, hiszen amikor például vasárnap délutánonként összejött a falu apraja és fiatalsága, a népi gyermekjátékokon keresztül elevenedett meg a közösség élete, éppen a közösség szeme előtt.

A játékoknak kiemelkedő szerepük volt és van a megfelelő szocializációban, emellett a nemenkénti – hiszen legtöbbször a fiúk és lányok külön-külön játszottak – és korcsoportonkénti megoszlás, valamint maga a játékfolyamat segít abban, hogy a játszó személy – egyénileg vagy csoportban – megismerje és elsajátítsa szűkebb és tágabb közössége szokásait, hagyományait. Ma már tudjuk, hogy a gyermekjátékok milyen szoros kapcsolatban állnak a közösségek legkisebb formájától kezdve akár egy-egy teljes társadalom kultúrájával; gyakorlatilag leképezik a való világot, így teremtve biztonságos közeget és formát az életre való felkészüléshez. Mindezt észrevétlenül, játékos formában.

Szerencsére felnőtt korban sem kopik el a játékoskedv. Csukjuk be egy pillanatra a szemünket, és gondoljuk végig, mikor és mit játszottunk utoljára! Ugye nem is kellett olyan messzire visszarepülni az időben? Jómagam például e blogcikk írásakor nagy örömmel vettem kézbe az alábbiakban bemutatandó társasjátékokat, felidézve a gyermekkori élményeket és emlékeket.

Az alábbi válogatást a fenntarthatóság jegyében, a múzeum gyűjteményében megtalálható papírjátékokból állítottuk össze, bízva abban, hogy a közzététel meghozza olvasóink kedvét az otthonukban fellelhető játékok, egyéb papírtárgyak megmentéséhez, felújításához. Akik pedig mindezt szakmai iránymutatással szeretnék elvégezni, megtehetik a Skanzen RestArt Műhelyében 2025. október 18-án (szombaton), a Skanzen-házban (2000 Szentendre, Malom u. 2.).

Szeretettel várjuk Önöket! A program ingyenes, de regisztrációhoz kötött.