Madárlátta énekeskönyv

A muzeológus számára a tárgy értékét sok esetben nem annak anyagi minősége vagy kivitelezése adja, hanem ha rendelkezik egy egyedi történettel, ha embereket, eseményeket lehet hozzá kapcsolni, ha a tárgy mesélni tud.

A történet, amit most meg szeretnék osztani, első meghatározó skanzenes élményemet meséli el, amely a „Robog a Skanzen!” utazóprojekt mándi állomásán történt és egy kis könyv kalandos útjáról szól.

A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum 2017-ben alapításának 50. évfordulóját ünnepelte. A Skanzen 50 programsorozat keretén belül indult útjára a „Robog a Skanzen!” utazóprojekt is, hogy visszalátogasson azokra a településekre, ahonnan 50 évvel ezelőtt a Skanzen története elkezdődött és ahonnan annak idején tárgyi és építészeti emlékeket gyűjtöttek. A múzeum digitális formában adja vissza a közösségeknek azt, amit tőlük kapott: a településekről származó épületek felméréseit, rajzokat, kiviteli terveket, bontási dokumentációs fotókat, a házban lakó család történetét és fotókat, a településről származó tárgyak fényképeit és az adatait.

A digitális tartalom mellett pedig minden településen, a rendszerváltás előtt a szocialista országokban gyártott roburban — amellyel érkezünk — kiállítunk egy-egy múzeumi tárgyat is, mely az adott faluból származik és annak egykori életében fontos szerepet töltött be. Nem titkolt cél, hogy

az utazóprojekt alatt az egykori kapcsolatot is szeretnénk újra feléleszteni a települések és a Skanzen között,

ami akár további gyűjtések és kutatások alapját is képezheti majd a későbbiekben. Hiszen vannak olyan települések, amelyekkel a múzeum kapcsolata az egykori gyűjtések óta is aktív, de vannak olyanok is, amelyekkel azóta sajnos elhalványultak a szálak. Az adott településről származó és visszavitt emlékek, fényképek és tárgyak kötetlen beszélgetést indíthatnak el a múltról és a jelenről.

Az ötévesre tervezett projekt első állomásai a múzeum 1974-ben megnyílt első tájegysége, a Felső-Tiszavidék tájegység települései voltak. Ellátogattunk Kispaládra, Botpaládra, Nemesborzovára, Sonkádra, Milotára, Vámosorosziba, Uszkára és Mándra. Tavasszal már én is a csapat része voltam, hiszen februártól a Felső-Tiszavidék tájegység felelőseként kezdtem meg muzeológusi munkámat.

A helyi közösségekkel való találkozás során fényképeken a bontás és az újraépítés pillanataiba leshettek bele az érdeklődők. Mi pedig arra voltunk kíváncsiak, hogy a település lakóinak milyen személyes emlékeik vannak az adott épületről, a néprajzi gyűjtésekről és a bontás munkálatairól.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ellátogattunk Mándra is, ahonnan a tájegység református temploma származik. 1972-ben került lebontásra és 1974-ben a tájegység megnyitásakor tárult újra a nagyközönség elé, immár Szentendrén a skanzenben. A márciusi program helyszíne az egykori templom helyén felépített új református templom volt. Az előadást figyelmesen hallgatta az összegyűlt lakosság, és szívesen beszéltek a templomhoz kötődő emlékeikről is.

Feltűnt azonban, hogy egy idősebb hölgy a beszélgetés közepén egyszer csak felállt és kilépett a templomból.

Az élet gyakran produkál megdöbbentő és váratlan eseményeket. Ilyen pillanat volt, amikor Mándon a kötött program után elém lépett az az idős hölgy, akiről azt hittem, az előadásomat megunva távozott hamarabb. A halk szavú Erzsike néni azonban mesélni kezdett nekem egy kis könyvet tartva a kezében.

IMG_9858

Elmondta, hogy a férje hosszú éveken át a templom kántora volt és igen szeretett zsoltárokat is énekelni, szokása szerint zsoltároskönyvét a zakója zsebében vitte a templomba. A mándiak nagyon szerették egykori templomukat, így a múzeumba is gyakran ellátogatnak, hogy tiszteletüket tegyék a Mándról származó „Isten házában”.  Erzsike néni és férje, Sándor bácsi is többször járt már Szentendrén a mándi közösséggel együtt. Utoljára a 2010-es évek elején tették meg ezt a nagy utat. Mint az ilyen látogatások során, ez alkalommal is közös istentisztelet volt a múzeumi templomban. A megszokott ülésrend szerint foglalta el mindenki a helyét, Erzsi néni az asszonyok mellett, Sándor bácsi pedig, állandó, megváltott helyén, a szószékkel szemközti padsorban ült le, ahogy azt az évek során már megszokta. A zsoltároskönyvekből úgy szólt az ének, mint egykor Mándon. Az istentisztelet után, mint mindig, Sándor bácsi zsebre tette az énekeskönyvét és hazaindult a közösség. Arra azonban már csak otthon döbbent rá, hogy az az énekeskönyv, amit megszokásból magával vitt, nem a sajátja, hanem az ekkor már a múzeumban kiállított műtárgy volt.

SkanzenBlog - A Mándi énekeskönyv története

Erzsi néni ekkor átnyújtotta a kezében szorongatott könyvecskét. Azt az énekeskönyvet, amit évekkel ezelőtt véletlen elhoztak a múzeumból. Erzsi néni férje sajnos pár évvel ezelőtt meghalt, de haláláig szeretettel használta a múzeumból „eltulajdonított” zsoltáros könyvet. Elmondta, hogy többször vissza szerették volna már juttatni a könyvet a múzeumba, és erről tanúskodik a könyvben talált kivágott újságrészlet is a Skanzen elérhetőségeivel,  a nagy pillanat azonban csak most érkezett el, amikor híre járt a faluban, hogy jövünk.

Hazaérve utánanéztem a nyilvántartási rendszerünkben a megkerült énekeskönyvnek. 1817-ben nyomtatták Debrecenben. Első lapján kézírás olvasható, amely szerint egy debreceni lelkipásztor beiktatása alkalmából kapta ajándékba ezt a régi zsoltároskönyvet 1974-ben bátyjától. A múzeumba 1978-ban lett leltárba véve. A tájegység eseményfüzetébe, amelyben a tárgymozgásokat és egyéb történéseket dokumentálják a hagyományőreink, 2012 áprilisától több helyen is bejegyzéseket találtam arról, hogy a mándi templomban

a tárgylista alapján a templomban a 1978.25.7. leltári számú énekeskönyvnek váratlanul nyoma veszett.

Már tudjuk, hogy Mándra sodorta a véletlen és most, az élet váratlan fordulataként újra visszakerült a múzeumba.

Ez volt tehát egy tárgy kalandos élete, amely most újabb fejezettel bővült. Visszatérésének eseménye már a tárgy történetének része, amelyet nemcsak a leltári adatok bővítésével, de a kiállításban is szeretnénk megjeleníteni. Erzsi néni kérésére arra a padra helyezzük el, ahol férje, Sándor bácsi ült.