Múzeum a bőröndben

A hátizsákok, kerekeken húzható táskák korában nem sok bőröndcipelő embert látunk manapság, de mi, skanzenes múzeumpedagógusok mégis így jelenünk meg a vidéki iskolákban.

2019-ben már az ötödik tavasz is ránk köszönt, amikor a Múzeum nyitása előtt újra felkerekedünk. Két héten keresztül hetente 3-4 napot most a Dél-Dunántúlon, és a Felvidéken töltünk. A Múzeum kapuján kilépve ilyenkor kitágul a világ előttünk, hiszen a jól megszokott tájegységi épületeinek származási helyszínére utazunk, a „valóság talajára” lépünk.

Halmozottan hátrányos térségek, és határon túli, magyarlakta települések iskoláiba megyünk el. Nagy a munkanélküliség, nehéz a megélhetés, mert az iparvidékek munkahelyei megszűntek, illetve elszoktak az emberek az önfenntartó gazdálkodástól. A kis települések gyakran elnéptelenednek, a fiatalok a divatos szakmákat választják, vagy a jobb megélhetés reményében engednek a nagyobb városok vonzásának. Rendhagyó Bőröndmúzeum foglalkozásainkat megtartva

abban bízunk, hogy sikerül a gyerekek pozitív, gondolkodásra késztető élményein keresztül szüleik szemléletén is változtatni.

A tárgyak sajátos megszólaltatásával önkéntelenül is elődeik szerepébe bújnak, beleélik magukat a guzsaly, kalap, szita által képviselt világba, és kijátsszák, kibeszélik magukból saját koruk, helyzetük örömeit, problémáit is. Személyes élményük ráébreszti őket valódi értékeikre és arra, hogy képesek lehetnek a maguk erejéből lakhelyükön is boldogulni. A tanárok támogatása érthető, hiszen ők különösen figyelnek arra, hogy a tehetséges gyerekek ne kallódjanak el. Szívesen hospitálunk az óráikon, így megfigyelhetjük, hogyan kezelik a problémás nevelési helyzeteket, milyen módszerekkel dolgoznak, és a gyerekek mennyire nyitottak.

Nem sok a valószínűsége annak – anyagi és szociális helyzetük miatt-, hogy ezek a gyerekek valaha is eljutnak Szentendrére vagy más, nagyobb múzeumba, ezért kibontjuk velük a bőröndbe csomagolt múzeumi üzeneteket. Rá szeretnénk ébreszteni őket arra, hogy

a múzeum egy izgalmas, érdekes hely, és fontos, hogy merjék használni a környékükön lévő gyűjteményeket tudásuk gyarapítására.

Kiderül ilyenkor, hogy sokuknak van valamilyen gyűjteménye otthon, amiről szívesen mesél, és ami felértékeli őket a többiek szemében.

Mindig izgatott készülődés előzi meg az útjainkat, mert bár megpróbáljuk témáinkat kisebb tárgyakba sűríteni, azért mégis el kell férnie az autóban 2 bőröndnek, 1 ládikónak, egy teknőnek, az ajándék kiadványoknak, a több kartonnyi lisztnek, a 2 keretes fűrésznek, a kötényeknek, no meg négyünknek is.

Olyan témákat választottunk, melyek múzeumi foglalkozásaink tapasztalata szerint is az élet legalapvetőbb kérdéseivel foglalkoznak:

az ünnep rendkívüliségével, az átvett és megújított szokásokkal,

az egészséges táplálkozással, az önellátás fontosságával,

a család és a közösség biztonságot nyújtó, összetartó erejével.

Ahogy régen mondták, „könnyebb ünnepet szabni, mint megtartani.” Hát még olyan helyen, ahol a hétköznapok összefolynak az ünnepnapokkal, ahol nincs mód ínyenc falatokat készíteni, szép ruhába öltözni, ahol csak a naptár piros betűi árulják el, hogy megkülönböztetett nap van, viszont ahol talán a legerősebb a vágy az emelkedett pillanat megélésére. E témát szívesen választottam, feldolgozását játékosan végzem, erről adok most hírt bővebben.

Az 1-2. osztályosok az ünnepek és szokások alkalmait a kalendáriumra és a négy évszakra vetítve, a tárgyak megszólaltatásával maguk fedezik fel. A félkörbe rendezett székekről mindenki jól áttekintheti az évkört, amit az osztály közepén elhelyezett sárga, fehér, zöld, piros lap jelenít meg. A párosával szétosztott jelképes tárgyak anyagát, formáját közösen tanulmányozzák a párok, megbeszélik, szerintük mit ábrázol, és vajon melyik ünnephez kapcsolódik.

A bemutatásukkor kiderül, hogy a munka lezárását is megünnepelték régen (már csak ezért is érdemes dolgozni), hálát adva a bő termésnek például aratáskor, szüretkor. Az egyházi ünnepeket még saját családi vagy falusi közösségükben is megtartják, sokan járnak vasárnap templomba. Így a tavaszhoz és a télhez könnyen odatalál a hímestojás, a gyapjúangyalka. Érdekes látni, hogy a külföldi mintára egyre terjedő Halloween és a Valentin nap mennyire népszerű a szinte elzárt falvakban is, miközben vidékük jellegzetes ünnepi hagyományait kezdik elfeledni. Ez is azt jelzi, hogy

a megszokottból kitörni vágynak egy ismeretlenebb, de széppel, jóval kecsegtető dolog felé.

A dalok, játékok, mondókák mozgalmassá teszik az órát, ráébresztik őket saját szokásaik fontosságára, énektudásuk, ügyes mozgásuk jelentőségére. A jelző csöngetésre a zöld mezőben ott legelészik a gyapjúbárány, a szoknyás kiszebaba mellett, a lopótök ott gömbölyödik a sárga térfélen a demizson társaságában, a tüzes, piros mezőn a napérlelte búzából font „csiga” hever, a fehér, „havas táj” pedig alig kivehető a farsangi maszk, és a karácsonyfára való mézeskalács és szalmadísz alól.

A gyertya a végén közmegegyezésre mindig a színek találkozási pontjára, középre kerül, hiszen az ünnepélyesség, az életigenlés ősi jelképe a tűz, összesűríti és szét is sugározza a lekerekített gondolatot.

„Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme.” – ahogy Márai Sándor is megfogalmazta már. Nekem minden bőröndmúzeumos kimozdulás felér egy ünneppel.

A Bőröndmúzeum kezdeményezés 2018-ban elnyerte a hazai múzeumpedagógia legmagasabb rangú szakmai díját, a Múzeumpedagógiai Nívódíjat.

Címke: