Amikor március elején, egy borult szombati nap reggelén megérkeztünk a Heves megyei Novajra, két percbe sem telt, máris kormos lett az arcom. Mi tagadás, nagyon örültem ennek, hiszen ez azt jelentette, hogy már
elkezdődött a remélés, a farsang végéhez köthető tavaszváró alakoskodó szokás.
Így már én is beolvadhattam a farsangi kavalkádba, melynek az élén egy színes papírszalagokkal feldíszített traktor ment. Kis idő múlva ismét odalépett hozzám egy kormozó remélő, majd a nap végére tetőtől talpig fekete lettem, amivel nem voltam egyedül, mert a remélők senkit nem hagynak kormozatlanul. Udvariasan megkérdezték, „szabad-e?”, vagy szó nélkül, váratlanul támadtak, még a kiszemelt után is szaladtak, ha kellett, mert ezen a napon a „korom” volt a jelszó.
A koromnak tisztító hatást tulajdonítanak: a vélekedés szerint megszabadít a gonosztól, rossztól, átoktól, betegségtől, jelezheti a jobb év eljövetelét, biztosítja a bőséget, termékenységet. Valószínűleg a hagyomány elnevezése is az új esztendőben történő „jó dolgok várásából” eredeztethető.
De vissza a menet elejére, a zenekart szállító traktorhoz! Egyáltalán, milyen felvonulásba csöppen az odalátogató?
A remélés lényege egy ál-lakodalmas menet megjelenítése, ahol a férfiak maskarát öltenek, csörömpölés és zeneszó közepette végigjárják a falu utcáit, bemennek a házakhoz, bekormozva az ott lakó fiatal lányokat, asszonyokat. Cserébe tojást és szalonnát kapnak, melyet összegyűjtve este megsütnek, elfogyasztanak.
Egykor fiatal, még meg nem házasodott legények voltak a kormozók. Ma már együtt remélnek idősek és fiatalok, lányok és fiúk. Aki pedig nem a menettel járja végig Novaj utcáit, az háza előtt várja és kínálja a remélőket házi süteménnyel, kaláccsal, zsíros kenyérrel, borral, pálinkával, miközben a gyerekek összegyűjtik a felajánlott tojásokat, szalonnát. Nagyon érdekes látni azt, hogy Novaj lakosai
egy közösségként búcsúztatják el a telet, és az évről-évre ismétlődő szokás igazán „összerázza” a helyieket,
miközben bárki részese lehet a remélésnek. Ez egyrészt a hagyomány jellegéből, másrészt a novajiak határtalan vendégszeretetéből és nyitottságából fakad. A szokás szerint azonban a látogatók nem is állhatnának be a menetbe, amelynek a létszáma ugyan nem kötött, de vannak állandó „zsánerfigurái”. Nem hiányozhat a drótos tót, a köszörűs, a tollas zsidó és a kéményseprő. A helyiek révén pedig összegyűlik a környék fiatalsága, akik nemcsak a remélő menet, de az esti „cuháré” hangulatához is nagymértékben hozzájárulnak.
A novaji remélés 2016-ban került fel A szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékére, ezzel bekerült egy olyan örökségközösségbe, amelyet az ország különböző pontjain élő, kulturális gyakorlatukat éltető közösségek alkotnak (pl. egri fertálymesterek, mohai tikverőzők, mezőtúri fazekasok, selmeci diákok). Ők mindannyian ismerik egymást, egyrészt azért, mert a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága igyekszik minél több alkalmat teremteni a találkozásra – Ilyen többek között a Pünkösdi Örökség Ünnep is a Skanzenben, mely a látogatók számára is nyitott rendezvény. Másrészt azért, mert a hagyományoknak közösségformáló erejük van, helyi szinten, valamint tágabb értelemben egyaránt.
Ezért nem is csodálkoztam azon, hogy Novajon találkoztunk a mohai tikverőzőkkel, akik örömmel mesélték, hogy már nagyon várják a karcagi birkafőzőket húshagyókedden Mohára, hogy ők is részesei lehessenek télűző mulatságuknak. A novaji remélőknek, a mohai tikverőzőknek, a mohácsi busóknak és idén a rábavidéki szlovén rönkhúzóknak köszönhetően már a kanyarban sincs a tél!
Fotók: Farkas-Mohi Balázs
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett. A cikkekben szereplő fotók felhasználása forrásmegadással engedélyezett.
SKANZENBLOG 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!