Őrség, Göcsej és Hetés – A szeges, szeres falvak és haranglábak vidékén

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum két évvel ezelőtt indította el a Robog a Skanzen! című programját. Ennek keretében felkeressük azokat a falvakat, ahonnan a tájegységek házai származnak, hogy digitalizált formában visszaadjuk mindazt a tudást, amit az évtizedek alatt helyben összegyűjtöttünk.

Ennek a nagyszabású programnak volt a harmadik állomása a Nyugat-Dunántúl, ahol hat településre, Vöcköndre, Kondorfára, Felsőszenterzsébetre, Szentgyörgyvölgyre, Bagladra és Rédicsre látogattunk el. Ottlétünk alatt előadás keretében mutattuk be a Skanzen történetét, küldetését, társadalmi szerepvállalását, valamint a konkrét település építményének bontását, felépítését, berendezését és múzeumpedagógiai hasznosítását. A képek vetítése közben hamar oldott beszélgetés alakult ki, ahol a résztvevők szívesen felidézték a régi emlékeiket.

Robog a Skanzen - Őrség, Göcsej és Hetés – A szeges, szeres falvak és haranglábak vidékén

Hogyan láttunk neki? – A revízózás

Egy-egy ilyen utat komoly előkészítő munka előz meg, hiszen muzeológusként nemcsak az a feladatunk, hogy felvegyük a település polgármesterével a kapcsolatot, és megbeszéljük az ottlétünk részleteit, hanem az is, hogy átnézzük és összeállítsuk azt az anyagot, amit átadunk a falu lakosainak.

Mi is az a revíziózás?
A tájegység házaiban található tárgyakat revíziózni kell, azaz egyeztetni kell a leltári adatokat, le kell ellenőrizni, minden megvan-e, jó-e a leltári száma, a helyén van-e, a leltárban jó-e a tárgy leírása, és ha bármi hiányosságot találunk, akkor az adatokat kiegészítetjük, javítjuk. Ezután következik a több ezer oldalnyi dokumentumanyag átnézése, előkészítése, azaz revíziója – hasonlóan a tárgyakéhoz. Rengeteg fotó, műszaki rajz, bontási napló, levél, szerződés, újraépítési javaslat, néprajzi gyűjtés, feljegyzés kerül ilyenkor elő, ami a ház kiválasztásától és bontásától a felépítésén, berendezésén keresztül a tájegység átadásáig keletkezett.

Elsőre talán unalmasnak hangzik, mégis a tárgyakon keresztül közelebb kerülhetünk ahhoz a tájhoz, azokhoz az emberekhez, ahova éppen készülünk. Ki készítette és mikor, kié volt ez a tárgy, hogyan használta, milyen emlékek, tapasztalatok kötődtek hozzá, mielőtt a múzeumba került? – megannyi kérdés, amin elmerenghet az ember, miközben kezébe veszi a tárgyakat és felidézi magában a 19-20. századi ember mindennapjait.

Jó elmélyedni egy-egy ház, család történetében, megfigyelni a ház bontásának vagy építésének részleteit,

vagy az archív fotókon látni a házakat még a bontás előtt, eredeti környezetükben és állapotukban. Talán az egyik legizgalmasabb feladat pedig annak a néhány tárgynak a kiválasztása, amit magunkkal viszünk, hogy kiállítsuk a roburban, az adott településen.    

A sok előkészítő munka után augusztus elején végre elindultunk a Nyugat-Dunántúlra, ezen belül is az Őrség, Göcsej és Hetés falvaiba.

Az egykori településszerkezet nyomai

Ha belépünk a Skanzenben a Nyugat-Dunántúl tájegységbe, rögtön feltűnik, hogy a házak, gazdasági építmények nem szabályosan, egy hosszú utca mentén, egymással párhuzamosan állnak, hanem szétszórva, lazán egymáshoz kapcsolódva. Ez nem véletlen, hiszen ezen a területen hagyományosan az úgynevezett szeges, szeres településforma volt a jellemző. Ezt mindig el szoktam mondani egy-egy tárlatvezetés alkalmával, ezért különösen kíváncsi voltam, mennyire maradt meg ma ez az fajta településszerkezet, és mennyire tartják számon a szegek, szerek régi neveit.

Őrség, Göcsej és Hetés – A szeges, szeres falvak és haranglábak vidékén

Szeres, szeges településforma: Domboldalra, dombhátra épült, egymáshoz lazán kapcsolódó házcsoportok az Őrségben és Göcsejben. Általában kisnemesek laktak ezeket a településeket, akiknek ősei határőrök voltak a középkorban. A települések helyét erdőkből irtották ki.

Erre Szentgyörgyvölgyön kaptuk meg a választ. A falut alig 500-an lakják, területe mégis majdnem akkora, mint Budapesten a második kerületé, hiszen a kilenc szer, amiből ma is áll a település, lazán, több km-re egymástól helyezkedik el. A központ három szer összeépülésével alakult ki, azonban a többi a környező dombok, magaslatok tetején ma is egymástól távol, szétszórva helyezkedik el. Igazi néprajzoshoz méltóan, az eső ellenére sem csökkenő lelkesedéssel róttuk Szentgyörgyvölgy szereit, hogy felfedezzük a régi népi építészet emlékeit. Így megnéztünk egy éppen felújítás előtt álló, a 20. század elején, de már téglából épült nagyon szép kerített házat, illetve a vidék másik jellegzetes háztípusát, a kódisállásos házat, amely szép számmal megtalálható ma is Szentgyörgyvölgyön. Szerencsére sok ma is lakott és jó állapotban van.

Kerített ház: Zárt, három vagy négy oldalról körülépített udvarú épületegyüttes. Az általában U alakú épület lakó- és gazdasági (ól, istálló, szín, pajta) épületekből állt.

Kódisállásos ház: Oszlopokon álló, kiugró tornáccal rendelkező tégla építésű ház.

A boronaházak és a haranglábak földjén

A 20. század elején – akárcsak más őrségi vagy göcseji, hetési faluban – itt is a házak többsége fából épült boronaház volt füstöskonyhával, mára azonban csak egy boronaház maradt Szentgyörgyvölgyön, sajnos üresen és romosan. A boronaházak nagy részének ez lett a sorsa már sokkal korábban – a ’60-as, ’70-es években – a többi településen is, hiszen miután kihaltak belőle az öregek, lebontották őket, helyükre vagy új, modern házat építettek vagy üresen áll ma is a telek.

Így van ez például Bagladon is, ahol ma is üres a telek, ahonnan egykor a Skanzenbe került ház állt. Bagladon annak idején sok fotó készült régi boronafalú házakról, amelyek közül sajnos ma már egy sem áll. A régi fotókat nézve döbben rá az ember, milyen fontos, értékmentő munkát végeztek a ’60-as években a néprajzosok, amikor felmérték, lefotózták ezeket a házakat és amit lehetett, meg is mentettek az utókornak.

Ebben az időszakban néhány év alatt tűntek el a régi, valójában korszerűtlen, akkor már csak a szegénységet jelképező házak,

és változott meg teljesen a vidék képe az új, modern kockaházak megépítésével.

A négy nap alatt járva a vidéket sok szép régi és új házat, rendezett falut láttunk, ahol – úgy éreztük – jó lehet élni. A vidék képét meghatározó másik típusú építményei közé tartoznak még most is a jellegzetes fa haranglábak. Az egyszerű Y alakú ágasfától a fazsindelyes, úgynevezett szoknyás haranglábakig mindenféle szerkezetűt megtalálunk a vidéken. Az aprófalvak nem engedhették meg maguknak, hogy önálló templomot építsenek, kőtornyot viszont tilos volt építeni a protestáns gyülekezeteknek,

így válhattak a haranglábak fontos szakrális szimbólumokká ezeken a településeken.

Őrség, Göcsej és Hetés – A szeges, szeres falvak és haranglábak vidékén

A Skanzenben a Nyugat-Dunántúl tájegységet is meghatározza a központban elhelyezett harangláb, amely Felsőszenterzsébetről származik. A kicsi, ma 16 fős falu igazi ékszerdoboz a Kerka és Lendva dombjai között. Bár a falu apró, a benne lakók kedvesek, nyitottak és lelkesek voltak. Sokat meséltek nekünk a harangozás régi rendjéről, a harangozó feladatairól, az új harangláb építéséről.

Találkozás a helyiekkel

Sok élménnyel és tanulsággal ért véget a négynapos körutunk, különösen tájegységfelelős muzeológusként nekem volt fontos, hogy ott lehettem azokban a falvakban, ahonnan a házak származnak, és találkozhattam az ott élő emberekkel. Jó volt megtapasztalni a helyiek nyitottságát, kedvességét, érdeklődését. Több településen eljöttek a leszármazottak is, például Vöcköndön, Kondorfán, Bagladon vagy Szentgyörgyvölgyön. A bemutatott képek sok emléket felidéztek: milyen volt, amikor még kisgyerekként abban a házban éltek, hogyan használták a füstöskonyhát, merre volt a tóka vagy mi lett a régi házakkal.

Tóka: Ásott vízgyűjtő gödör, amit állatok itatására vagy mosásra használtak.

Fontos közösségi eseményt jelentett az ottlétünk, jólesett az embereknek hallani arról, mi történt a lebontott házzal, hogyan „hasznosítjuk”, milyen az utóélete a Skanzenben. Szívesen emlékeztek vissza a régmúlt időkre, nem egy olyan pillanat volt, amikor az emlékek hatására elérzékenyültek a résztvevők.