Az 1960-as – 1970-es években gombamódra nőttek ki a nyaralók, hétvégiházak a Balaton-parton és az ország különböző üdülőövezeteiben. 1980-ban több mint 350 ezerre tehető a bel-és külterületi üdülőingatlanok száma. A telekosztás híre jórészt baráti, ismerősi körökben, illetve szívességi alapon terjedt. Kevés volt a nyilvános parcellázás és a hirdetés; sőt, az üdülőtelek kialakítása, a tulajdonosok kijelölése sok esetben visszaélések melegágya volt.
Illegális, félillegális eszközök pedig az építkezések alatt is jócskán akadtak. A legtöbb tulajdonos maga építette nyaralóját. Általában nem azért, mert feltétlen szükségét érezte, hogy a heti munka után hétvégenként fizikai munkában fáradjon el, hanem a szakemberek hiánya, vagy a gyors és olcsó építkezés igénye miatt. A vállalatok és a kisipari termelőszövetkezetek főleg állami megbízásokat teljesítettek és jellemzően drágán dolgoztak, magánépítkezéseken dolgozó szakember pedig kevés volt. A házilagos építkezés mellett számtalan pénzkímélő praktikával élhettek az építtetők, kezdve a „TÜZÉP”-es kapcsolatoktól a fekete anyagbeszerzéseken át a másodlagos anyagfelhasználásig (teherautóbódék, buszablakok és egyebek beépítése által). A „kis pénzből” való telekvásárlás és/vagy -építkezés így
tömegek számára tette elérhetővé a kisebb-nagyobb nyaralókat, hétvégi házakat országszerte,
függetlenül azok esztétikai vagy építészeti minőségétől.
Elmebetegek ingyenmunkán
A visszaélések egyik – már a korszakban – nagy port kavart esetében egy balatonfűzfői telekosztás körüli robbant ki botrány, melynek végén a tanácselnököt börtönbe is zárták. Az eset bekerült a Népszabadságba is. A hírlapokat böngészve találtam rá a Heves Megyei Népújság 1971. december 14-i hasábjain egy nyomozati ügyre, melyet a megyei kórház ideg-és elmeszakorvosai ellen folytattak személyes szabadság megsértése és felbujtás miatt egy, a hivatásukkal visszaélő orvosházaspár ellen. A szakmai és erkölcsi vétségek mellett azonban fény derült egy visszaéléssorozatra is. Az ügy során több mint 100 tanút hallgattak ki. A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1972 márciusában hozott ítéletet az ügyben, minden vádlottat bűnösnek találtak.
A Népszabadság 1971. július 4-ei Vasárnapi mellékletéből kiderül, hogy egy társbérleti vitás viszony kapcsán bontakozott ki a per, mely során a gyöngyösi kórház férfi és női elmeosztályán bevett szokás volt a betegek fizikai munkára való alkalmazása a kórház területén kívül, többek között háztartási munkára, tüzelő hordására, szőlőművelésre fogták őket. A munkaterápia egy létező orvosi gyakorlat bizonyos elmebetegek esetében, azonban a cikk szerzője szerint a gyöngyösi kórház munkatársai csak azért dolgoztatták a betegeket, hogy erkölcsi vagy anyagi hasznuk származzon belőle. A visszaélések tetőpontjaként azt az esetet említi, amikor 1970-ben Dr. Bóczán János, a férfi elmeosztály vezetője és D. Nagy István, a kórház pénzügyi revíziójával megbízott munkatársa, a gyöngyösi városi tanács dolgozója Balatonfűzfőn 205 négyszögöl „igen olcsó” telket szereztek. A telekszerzésről a következőképp számol be az újság:
„Egy kis vesztegetés Szögedi Dénesnek, a fűzfői községi tanács elnökének – s máris besorolták őket a papírgyári dolgozók közé, akiknek a gyár volt területéből roppant olcsón, kedvezményesen parcelláztak telkeket. Miközben sokaknak nem jutott az olcsó telekből, noha igényeltek.”
Az újságíró nem csak a korrupcióról és telekszerzéssel kapcsolatos visszaélésről számol be, hanem arról is, hogy a főorvos elmebetegek munkájával építtetett fel a telken két nyaralót. A betegek – hetente négy, illetve hat fő – a kórház tehergépkocsiján utaztak Balatonfűzfőre és részt vettek előbb az építőanyagok rakodásában, a terület rendezésében és a bozótírtásban, majd az építkezésben. Ápoló vagy gépkocsivezető kísérte a betegeket, akik lombsátrakban aludtak. Végül a női és a férfi elmeosztály vezetőjét és a fűzfői tanácselnököt is letartóztatták. A cikk további részében a telekkel kapcsolatos visszaélés és korrupció fel sem merült. A szerző az elmebetegek munkára fogását ítélte el és a betegek kikölcsönzésének, kiközvetítésének azonnali tilalmát szorgalmazta.
Jól látható, hogy a határátlépés – a cikkek íróinak olvasatában – nem a korrupció vagy a telekosztással kapcsolatos visszaélések esetében történt, hanem az elmebetegek kihasználása miatt. Az esettel foglalkozó szerzők, sőt maguk a hírlapok, és a közvélemény sem tekintette kirívónak az üdülőtelkekhez, illetve szerzésükhöz kapcsolódó bűncselekményeket, csak abban az esetben, ha ehhez súlyosabb erkölcsi vétség, alapvető emberi jogok elleni sérelem társult. Valószínűleg ez az eset sem került volna a nyilvánosság elé, ha nem kapcsolódik hozzá az elmebetegek jogainak megsértése.
Országos jelenség volt
Levéltári iratokban további nyomát találtam a nyaralótelkekkel kapcsolatos visszaéléseknek. Rapai Gyula országgyűlési képviselő (1963–1980), az MSZMP Központi Bizottságának tagja (1962–1980), a Baranya megyei pártbizottság elnöke (1962– 1969), Magyarország moszkvai nagykövete (1970–1976), majd a Kossuth Könyvkiadó igazgatója visszaemlékezéseiben maga is foglalkozik a témával. Elmondása szerint ő soha nem fogadott el üdülőtelket vagy egyéb ingatlant, sem a Balaton partján, sem Orfűn, vagy Harkányban, de több visszaélésről is tud ezeken a helyeken. Sőt egy, az 1960-as évek második felében kirobbant pécsi botrányról is ír, amikor városi építkezésekről számos építőanyagot és komplett felszereléseket vittek illegálisan a Balaton menti nyaraló-építkezésekhez, ráadásul a szállítási költséget sem számolták fel. Az ügyet a Központi Bizottság vizsgálta ki, végül szóbeli figyelmeztetésben részesítették a Baranya Megyei Építőipari Vállalat igazgatóját, főmérnökét és főkönyvelőjét. Rövid írásomban nem tisztem Rapai memoárjának forráskritikai elemzése, azonban enélkül is figyelemreméltó, hogy
az ország különböző pontjain véletlenszerűen bukkannak elő a parcellázáshoz, illetve a nyaralóépítéshez kapcsolódó visszaélések, adott esetben botrányok.
Nem is beszélve azokról a szájról-szájra terjedő történetekről, melyekben az M7-es autópálya építésének anyagát használták fel nyaralóépítésre, vagy a kiskatonák, kopaszok ásták az alapot a tiszteknek. Esetleg komplett településrészeket neveztek el a parcellák tulajdonosairól például “rendőrhegynek”, “katonatelepnek”, “káderdűlőnek”. Ugyancsak megmosolyogtató, amikor katonai repülőgép-üzemanyag tartályából készült tusoló, mélyfúróból kerti hinta, vagy alápincézett IKARUSZ-busz szolgált hétvégi házként, esetleg födémként hasznosítottak ZIL teherautóalvázat a nyaralópincéhez. Az épületek és kerítések színeiben pedig a posta, a MÁV és a vízmű színei köszöntek vissza leggyakrabban. Az sem volt ritka, hogy a tulajdonos foglalkozása, munkahelye már messziről beazonosítható volt például a kerítéselemként használt vasúti talpfákból vagy betongerendákból. És ne legyen illúziónk, ezek egy jelentős része nem a gyár által leselejtezett és áruba bocsátott építési anyag volt – habár ilyen is akadt. Sőt, előfordult az első osztályú áru harmadosztályú áron való kiadása is.
A buhera is hétköznapi jelenség volt. Nem csak a falusi csettegők és a városi garázsok világában, de a nyaralók építésénél is mindennapos volt, hogy „összehebrákoltak” valamilyen pótmegoldást a vízelvezetésre, szennyvíztározásra vagy akár egy egyszerű polcépítés gyanánt. Ennek okai szerteágazóak: kezdve az anyaghiánytól, pénzhiánytól, az „én is meg tudom csinálni” mentalitáson át odáig, hogy a régi paraszti-polgári értékrend szerint nincs felesleges alapanyag.
Hol húzódik a határ?
Rendkívül izgalmas kérdés, hogy vajon mi az a pont, amikor egy-egy visszaélés sajtóba kerül és nyilvános botrány válik belőle? A Heves megyei esetnél jól érzékelhető, hogy az erkölcsi vétség nem áll meg a visszaélésnél, hanem a kórházi betegek kihasználása, olcsó pénzért való dolgoztatása az, ami a korszakban (is) felháborodást kelt. Felvetődik a kérdés, hogy hol húzódott a (szocialista) erkölcs határa? Mi számított határátlépésnek egy olyan világban, ahol a protekció, a hatalommal való visszaélés, a borravaló, a fekete munka vagy a munkahelyről való lopás nemhogy megengedett és normális, de szinte sikk volt?
Ezek a normaszegések úgy tűnik, csak a mai nézőpontból lépik át a határokat. A korabeli sajtóban nyoma sincs megrökönyödésnek, számonkérésnek, oknyomozásnak. Sőt, évtizedek távlatában is úgy tűnik, hogy a beidegződött szokások máig velünk élnek. Nagy kérdés, hogy azokat csak a Kádár-rendszerben szocializálódott emberek éltetik, vagy átöröklődnek valamelyest a további nemzedékekre? Hatnak-e ezek a normaszegések, félillegális, illegális kollektiv (bűn)cselekmények hosszú évtizedeken át, mai és jövőbeni normarendszerünkre vagy akár utódaink mentalitására is?
Egyáltalán hol húzódott, és hol húzódik az egyéni döntési és cselekvési lehetőségek határa?
Véleményem szerint csak komplex és széleskörű interdiszciplináris kutatások vezethetnek el a válaszokhoz, melyeknek a Kádár-kori telekszerzésekhez és nyaralóépítésekhez kapcsolódó részletei csak egy-egy probléma felvillantására vagy épp a tabudöntögetésre elegendőek.
Borítófotó: Hétvégi ház építése közben, 1969. (Forrás: Fortepan). A kép Csak illusztráció.
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett. A cikkekben szereplő fotók felhasználása forrásmegadással engedélyezett.
SKANZENBLOG 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!