„Ha magának a kultúrának az egészét akarjuk megismerni, és nem csak részadatokra vagyunk kíváncsiak, olyan dolgokra is figyelnünk kell, melyek egy adott konkrét kutatási tárgy vonatkozásában irrelevánsnak tetszenek, de amelyek „adatközlőnkből” – épp fontosságuk vagy a témához való odatartozásuk folytán – kikívánkoznak. Meggyőződésem, hogy az igazán lényegeset a néprajzkutató csak akkor veszi észre, amikor egy-egy pillanatra sutba dobja a célszerűsége, hatékonyság és haszonelvűség szempontjait”
– fogalmazta meg Tánczos Vilmos 1994 szeptemberében a Gyöngyökkel gyökereztél című, moldvai és gyimesi archaikus népi imádságokat bemutató kötetét záró „Nekem vót bajom a gonoszval!” című esszéjében.
Úgy gondolom, ezt a helyzetet terepmunkáink során rendre megtapasztaljuk, így történt ez egy moldvai csángó faluban 2018 augusztusában megesett terepmunka során is, melyre a Skanzen Erdély kutatási programja keretében kerülhetett sor. A készülő Erdély-épületegyütteshez tartozó moldvai portához végeztünk etnobotanikai gyűjtést: Jakab Judit kertészmérnökkel és a román tolmácsolást végző Devescovi Iuga Daniela néprajzossal moldvai csángó falvak kertjeit jártuk, kertészeti ismereteikről faggattuk a helyieket. Az általam pár hónappal korábban a csíksomlyói pünkösdi búcsúban megismert moldvai csángó asszony portájához érve
a háza sarkánál álló, kerti virágokkal gazdagon díszített, barlang alakú szakrális kisemlék, grotta felkeltette az érdeklődésünket.
Az építményre vonatkozó kérdésünkkel csak felvezetni kívántuk az asszony kertjét és kertészeti ismereteit feltérképezni próbáló interjúnkat. Nem gondoltuk, hogy nyitó kérdésünk nagyjából el is dönti az interjú további alakulását. Bár nem ezért jöttünk hozzá, de az általa épített szakrális kisemlék kapcsán
szövevényes családi történetek sorát és ezáltal középkorias elemeket bőven őrző, egyszerre vallásos és mágikus világképét tárta fel nekünk a 71 éves moldvai csángó asszony,
hogy a címben szereplő idézetet alapul véve mi is kössük össze, azaz pontosan értsük meg az ő valóságát.
Interúalanyunk utólag a szomszédoktól tudta csak meg, hogy a házuk sarkában egykor kereszt állt „a keresztények segítségikre”, amit még apósa távolított el, hogy a marháknak állást építsen. Utólag erre a vétségre vezette vissza az anyósa, hogy az első gyermekük hat hónapos korában meghalt. Férjét pedig csak nyolc évvel később, 45 éves korában szülte meg az anyósa.
A régi ház helyén interjúalanyunk és férje a hetvenes években nagy nehézségek árán építkezni kezdtek, az asszony ekkor fogadta meg, ha végre sikerül befejezni a házat, akkor hálából állíttat egy Lourdes-i Mária szobrot a házuk sarkához. Fogadalmát átmenetileg elfelejtette, ám a családját érintő krízishelyzetek – 1978-ban mentálisan beteg fia született, aki miatt sok nehézsége volt – hatására, azokon elgondolkodva, illetve egy orvos felvetésére eszébe jutott a fogadalma, és idős anyjával együtt a nyolcvanas évek végén megépítették az alapot a szoborhoz.
A történet azonban itt nem jutott nyugvóponra, mert a szobrot ismeretlenek megrongálták, majd ezután rövidesen tömegszerencsétlenség, 24 halálos áldozattal járó baleset történt a közelben: Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepén, tehát munkavégzés számára tilalmas napon a pityókaszedni [krumplit szedni] induló helybélieket szállító teherautó árokba borult. Az asszony értelmezése szerint a két esemény egyértelműen összefüggésbe hozható. A szobrot ért sérelemért úgy vett elégtételt, hogy amikor a balesetben elhunytakat búcsúztató temetési menet az ő házuk előtt ment el, mindenki láthatta, hogy a megsérült Mária szobor helyére ő fekete kendőt és virágokat helyezett ki: „Az egész ország kilelte [megtudta], mit csántak itt.”
Gondokkal terhelt, nehéz élete során nyolc gyermeke közül kettő is súlyosan beteg volt, 45 évesen megözvegyült.
Az özvegy imája. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum adattárából
Valószínűleg epilepsziás tüneteket produkáló lánya az asszony értelmezése szerint szintén a családban korábban tudatlanságból elkövetett bűnök (férje ősei cigány jósokhoz fordultak, illetve férje magzatelhajtásra bíztatta, amire ő azonban nem volt hajlandó) miatt kellett szenvedjen. „Úgy vót megátekálva [ti. megátkozva] a bűnjeinktől.”
Több helyre, például Csíkszeredába, majd a Fogarasokon túlra is elvitte az asszony a beteg lányát, hogy katolikus papok és az ima erejével gyógyítók szabadítsák meg a szenvedéseitől. Egy ismert sepsiszentgyörgyi gyógyítónál is jártak, aki hiába kezdett el a lányáért háromszor is imádkozni, az imát nem bírta folytatni, mert beteg lányának „nagy bűnje van az öregektől maradva”. Egy Csíkszeredára ellátogató külföldi pap is próbált segíteni rajtuk, imádkozásból és böjtölésből álló fekete böjtöt tartottak: „Isten akkor bébútt az életünkbe, hogy küldött Indiából egy papot, melik kicsánta, nagy dolgak voltak nekünk, bé voltunk adva a rossznak a kezibe.” Többszöri próbálkozás után végül sikerrel jártak, egy másik exorcista pap imádkozás és oltáriszentség révén ért el sikert: „Imádkozunk a Jóistennek, egyebet nem kell csánjunk, hagyjátok el, ő [ti. a lánya földhöz vágta magát, vergődött] csinálja az ő baját, mert a gonosz úgy akarja, hogy ne bírjunk imádkozni.” Lánya megliberálódott [megszabadult] a bajából, azóta Lourdes-ban apáca.
Az asszony férje évekig búskomorságban szenvedett, nem talált lelki nyugalmat, amit interjúalanyunk arra vezetett vissza, hogy a szomszédok féltékenységből, mivel nem az ő fiukhoz ment hozzá, megfermekálták [megrontották] még a házasságuk elején. A férj sokat volt távol, sofőrként építkezéseken dolgozott, például egy olyan távoli településen is, ahová a falujukból származó, majd a kommunizmus alatt le is tartóztatott és megfigyelés alatt tartott Duma János püspököt száműzték. Az asszony erről értesülve felkereste a roppant szegényes körülmények között élő papot, aki szintén híres volt imájának erejéről. Az asszony nővére pedig elszegődött házvezetőnőnek a száműzött paphoz, akit 15 évig szolgált. A pap a család protektora lett, minden kedden és pénteken misét mondott a család boldogulásáért.
Az asszony férje végül abban a különleges kegyelemben részesült, hogy néhány héttel előre megálmodta a saját halálát. Álmában a férje úgy érezte, hogy imádkoznia kell Szűz Mária szobránál, majd álmából ébredve az asszonyt is felébresztette az éjszaka közepén, hogy elmondja az álmát: „Úgy jő ez az eszembe, hogy ki nem tudja törölni az Isten, csak ha elveszi az eszemet, de úgy tudom, mint a Miatyánkot.”
A halál előzetes megmutatkozásának a jelentőségét az adja, hogy ennek révén nyílik lehetősége az adott személynek időben felkészülnie a halálra, elvégezni a gyónását, hogy tiszta lélekkel kerüljön a túlvilágra. Ez a szemlélet az archaikus népi imádságokban is gyakran előfordult. Központi motívuma a halál előzetes megmutatódása a jó halál középkorban tisztelt védőszentjéről, Szent Borbáláról Moldvában Szent Borbár imádságának nevezett imának is, mely széles körben elterjedt lehetett, de a szövegváltozatai Tánczos Vilmos kutatásai szerint legtovább Moldvában maradtak fenn. Iancu Laura kutatásai alapján a moldvai csángók körében újabban terjedő Szent Brigittához intézett imák egyik fontos funkciója is a halál órájának az előrejelzése.
A moldvai csángó Kákovában, Forrófalva egyik falurészében 1991-ben Tánczos Vilmos által gyűjtött archaikus ima végén lévő záradék szerint:
„..ki elmondja mendennap egyszer,
kiváltképpen pénteken háromszor,
harmadnappal hamarább megmutitódik az ő halála,
megidvezül,
s hálálo óráján nem leszen vétekbe
még a legküsebb ujja es. Ámen.”
Az asszonynak erőfeszítései révén végül is sikerült túljutnia a krízishelyzeteken és rendeznie családja sorsát, a saját szavait idézve: „Csudát csánt [csinált] a Jóisten, hogy megblokáltam [meggátoltam] a bűnt… ez a fizetés, gyermekeim jól vannak, mind békében vannak, meg vannak esküve [ házasok]. Ezek mind az Isten dolgai.”
Lakásbelső interjúalanyunknál, az interjúalany egyik rózsafüzére, szent sarok Mária-szoborral és szenteltvirágokkal
A vallásosságát nagyon intenzíven megélő, és a közölt fotók alapján ezt otthonában is látványosan reprezentáló moldvai csángó asszony személyes sorsát, életének krízishelyzeteit nekünk, tehát lényegében számára idegeneknek kibeszélve láthatóan megkönnyebbült, de végig érezhető volt az esetében egyfajta tanító szándék, személyes tanúságtétel is. A kertészeti kérdésekről rendre elkanyarodva az interjú során újra és újra felhívta figyelmünket arra, hogy miért tartja fontosnak a témát, és hogy az elmondottak mind összefüggenek:
„Nagy dolgokat csán [csinál] az Isten, tudják meg!”
„Semmi nem van történve, mind az Isten rendeli.”
„Gondolják meg, mit csán [csinál] az Isten az emberekvel, hogy dolgozik.”
„S ezt tudják-e miért mondom? Nem az, hogy azt [ti. a gonoszt] kell űzni, de kell tudni, mivel kell verekedj, mitől kell őrözkedj. Mikor mondod, hogy nem hiszek abba, akkor a gonosz örvendik, s erősödik meg.”
A vallásosságára vonatkozó kérdések és a néprajzkutató által történő bármilyen befolyásolás nélkül kaphattunk spontán képet arról, hogy milyen szerepet tulajdonít interjúalanyunk az élete során megélt különféle krízishelyzetekben Istennek, illetve a vele való szakrális kommunikációnak, tehát az imádkozásnak. A vonatkozó szakirodalmi megállapítások szerint egyfajta szemléleti totalitás jellemzi a hagyományos paraszti világ emberét, ami a hit teljességének átélésére, az állandó imádkozásra, imában élésre és az élet egészének megszentelésére való törekvésben nyilvánul meg.
Végezetül ismét csak Tánczos Vilmost idézve: „A Sátán ebben a világban nem valamiféle intellektuális fikció, hanem érzékelhető, személyes valóság. A Jó és a Gonosz szembenállása, a közöttük dúló örökös küzdelem állandó készenlétet, éberséget követel.”
Ebben a kontextusban tehát imádkozással, védekező, bajelhárító imák mondásával, illetve a hathatós imákat mondó specialisták, papok, gyógyítók bevonásával és szentségekkel, szentelményekkel, például szentelt olvasóval, rózsafüzérrel történik az állandó hadakozás a Gonosszal és a személyes krízishelyzetek kezelése.
Interjúalanyunknál is jelen van az a
moldvai csángók körében elterjedt vélekedés, miszerint a betegség forrása a baj, végső soron pedig a bűnök, ilyen esetben gyógyítani pedig imádkozással lehet.
A népi gyógyászatot kutató és gyakorló népi és természetgyógyászként is praktizáló Bernád Ilona értelmezésében ez imádsággal történő családfagyógyítás. Az archaikus imák legavatottabb kutatója, Erdélyi Zsuzsanna egyik adatközlője szerint: „A betegségeket le kell imádkozni, mert azok kihatnak az ártatlan utódokra 3-4 ízig is.”
A pszichológiában alkalmazott egyéni és csoportos terápiás módszer (lásd. Hellinger-féle családfelállítás) mellett a családfagyógyítás a kereszténységen belül is jelen lévő, nem túl régi, Amerikából indult „irányzat”, melynek megvan a maga bibliai alapja is. Az ószövetségi Isten haragja generációkon átivelő lehet, persze mindez az egyéni felelősség, a tettek és következményeik kérdését is felveti:
„Az atyák ették meg a savanyú szőlőt és a fiak foga vásik el tőle?” (Ez 18,2)
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett. A cikkekben szereplő fotók felhasználása forrásmegadással engedélyezett.
SKANZENBLOG 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!