Annak idején, az egyetemen tanítottak minket a résztvevő megfigyelésről. Ez egy olyan terepmunka során alkalmazott kutatási módszer, amely kis társadalmak vagy közösségek holisztikus tanulmányozását teszi lehetővé. Jól emlékszem, milyen szívesen olvastam azoknak az antropológusoknak a beszámolóit, akik testközelből, a terep mindennapi életébe bekapcsolódva dolgoztak. Úgy éreztem, mintha magam is eljutottam volna azokra az egzotikus távoli tájakra, mintha én is találkoztam volna az ott élő emberekkel.
Az én terepmunkám ugyan nem messzi, trópusi tájakhoz kapcsolódik, de számomra ugyanolyan lenyűgöző, mint az egykori egyetemi olvasmányokban szereplő vidékek. Megfigyelni és megismerni egy új, korábban ismeretlen világot és közösséget az egyik legizgalmasabb dolog!
Mivel a Skanzen életmódmúzeum, ezért fontos, hogy a tárgyi anyag mellett a szokásokat is gyűjtsük, hiszen így együtt bemutatva válik teljesen értelmezhetővé egy-egy helyszínünk.
2013 őszén kezdtem el kutatni a Fekete-Körös völgyében, a magyar-román határhoz közel eső magyar szórványban. Több település közül Köröstárkány lett az egyik fő kutatási pontom, itt gyűjtöttem a legtöbb tárgyi és szellemi néprajzi anyagot. A helyiekkel hamar megtaláltam a hangot, az idősebb nénik és bácsik sokszor inkább unokájukként meséltek nekem. Bár a falusiak többsége mélyen vallásos, református hitű ember, mégis több babonás történet is megőrződött köztük.
A népi hitvilág a parasztság hagyományos tudásanyagának részét képezi, egymásra épül benne a hétköznapi természetismeret, a vallásosság és a babonaság. Sok hiedelem szabályok, előírások formájában fogalmazódik meg, többségük pedig mágikus eljárás, amelyeket váratlan szükséghelyzetekben alkalmaznak. Györffy István 1916-ban megjelent Babonás hiedelmek és szokások c. tanulmányában így ír: „Tárgyi néprajzi gyűjtéseim közben a Fekete-Körös völgyében lépten-nyomon kínálkozott a sok adat a nép babonás hitvilágáról. […] Az egyébként józan és értelmes nép ma is szentül hisz a babonákban, sőt még a meséket is hiszi. A babonás történetkék és mesék észrevétlenül mennek át egymásba náluk. Egy és ugyanazon történetkét is egyik mese alakjában mondotta el, másik mint igaz történetet, elbeszélés alakjában. Az adatok háromnegyed része Köröstárkányból való…”.
Ugyan a hiedelemlényekben, mint a farkasember, már maguk sem hisznek, inkább csak úgy adják tovább a történetet, mint a mesét, amit ők is csak az öregektől hallottak. Úgy mesélik, hogy volt egy ember, aki át tudott változni farkassá. Ezt a képességét ki is használta, hogy a feleségét ijesztgesse. Sokáig nem tudták, hogy nem igazi farkas. Egyszer, a feleség a szekér tetején volt, rakta föl a szénát, mikor a férje eltűnt és egy farkas jött elő, aki megpróbálta megharapni az asszonyt, de csak a kendőjét érte el. A nőnek sikerült elkergetnie az állatot, mire előkerült a férje, akinek a fogai közé egy rózsaszín fonál volt beszorulva. Épp olyan, mint az asszony kendőjének a rojtja. Így igazolódott számukra, hogy valójában az ember változott át farkassá.
Ezzel szemben a „praktikus babonaság” még a mai napig élő gyakorlat, jóllehet ebben a közösségben is egyre kevesebb az, aki hiszi és végzi. Egész Európában közismert a szemmel verés, vagy, ahogy Köröstárkányban is mondják, az igézet. Ez tulajdonképpen a nézéssel való rontást jelenti, amely betegséget, rosszullétet tud előidézni. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint: „A magyar népi hitvilág elsősorban a boszorkánynak tulajdonítja a szemveréssel való rontást; ezenkívül a szemverés képességével rendelkező embereknek, akik bizonyos külső ismertetőjegyekkel is bírnak (összenőtt szemöldök, szúrós vagy keresztbenéző szem). Továbbá szemmel verhet bárki, aki egy fontos eseménynél vagy eljárásnál illetéktelenül jelen van, valakit vagy valamit megcsodál vagy megdicsér.”
2014-ben kezdtük meg Köröstárkányban a múzeumi áttelepítésre kiválasztott lakóház bontását. A faluban nagy híre volt az eseménynek, többen jöttek nézni és segíteni a munkát. Tavasz volt, az idő friss és csípős. Az egész napos szabadtéri munka után minden este kipirult az arcom. Mivel alapvetően halvány a bőröm, a piros rózsákat az arcomon nem volt nehéz észrevenni. A nénik meg is állapították: „biztos, hogy valaki megigézett!”
Az igézet elleni legismertebb eljárás a vízvetés, vagy másnéven szenesvíz készítése, amely amellett, hogy önmagában a rontás gyógymódjaként ismert, egyben tudakozó jellegű eljárás is a tettes megtalálására. Azt mondták, hogy amennyiben sejteni lehet, hogy ki igézte meg a beteget, akkor alkalmazták a füstölést is. Annak a hajából kellett egy kicsit vágni, aki szemmel megrontott valakit, majd ezt a tincset meggyújtották és a beteg szemét megfüstölték vele.
Mivel az én esetemben nem tudtuk, ki lehetett a felelős a szemmel verésért, ezért azt javasolták, hogy nekem mindenképp szenes vizet kell vetni. A következőképpen készítettek el a számomra: az egyik asszony keresztet rajzolt az asztalra egy késsel, erre tette rá a vízzel teli poharat. A pohár fölött 3 gyufát gyújtott meg, közben ezt mondta: „Kék szem, fekete szem, zöld szem, sárga szem. Ember igézte meg, asszony igézte meg. Igézet elmúlódjék, ez a kislány meggyógyuljék.”
Minden mondat végén a késsel keresztet rajzolt a víz fölött és az égő gyufákról egyesével a pohárba ejtette a „szenet”. Jelentősége van, hogy melyik szónál száll le a pohár fenekére a szén, mert ebből lehet következtetni arra, hogy ki igézte meg a beteget. Ez után 3 kortyot kellett igyak a szenes vízből, majd az asszony a pohárba mártotta az ujját és vízzel keresztet rajzolt a homlokomra, az arcom két oldalára, a két csuklómra és a hasamra. A megmaradt szenes vizet mintegy 10 perc múlva volt szabad csak kiönteni. Azért, hogy hatásos legyen, csak az lehet jelen, aki elkészíti, és aki elfogyasztja, esetleg aki a beteget elkísérte. Éppen ezért a szenes víz készítéséről csak utólagosan, újra játszva tudtunk felvételt készíteni. Másnap este már nem volt piros az arcom…
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett. A cikkekben szereplő fotók felhasználása forrásmegadással engedélyezett.
SKANZENBLOG 