A Hirsch-nyomda épülete
A Hirsch-nyomda a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély épületegyüttesének városi részében található, amely különböző székelyföldi városokból származó házakkal együtt egy köztér köré rendeződik. Az egykori Hirsch-nyomda épülete Marosvásárhely főterén, a Rózsák tere 18. szám alatt helyezkedik el. A város központjába szervesen illeszkedő épület elbontásának ötlete fel sem merült, így a Skanzenben a nyomda a többi városi épülethez hasonlóan másolatként épül fel.
Az impozáns szecessziós homlokzattal rendelkező épületben Marosvásárhelyen Hirsch Mór nyomdát, valamint papír- és könyvkereskedést működtetett a századforduló éveiben.
Műhelye és kereskedése nemcsak a városi hírközlést, információátadást segítette és színesítette, hanem hozzájárult a polgárok művelődéséhez, valamint szórakoztatásához is. A nyomda intézménye olyan városi funkciót töltött be, amely meghatározta a modern urbanizáció mértékét. Ennek múzeumi bemutatására az épület alsó szintjén kerül sor, a felső szinten pedig egy kiállítás keretein belül Erdély irodalmi öröksége kerül a fókuszba.
Építészeti jellemzők
Az 1906-ban épült ház főhomlokzata a századforduló sokszínű stíluskorszakában az úgynevezett magyaros szecesszió áramlatát képviseli. Keleti Béla építőmester ugyanis a népművészet formanyelvére és Lechner Ödön építészeti megoldásaira támaszkodott az épületet megtervezése során. Ez a homlokzat népművészeti motívumokat, leginkább a stilizált virágmotívumokra épülő szűrhímzések formakincsét idéző ornamentikáján, illetve hullámos vonalvezetésű főpárkányán köszön vissza. Az épület terrakotta- és vakolatdíszei mellett a bádogosmunkák, vagyis a csatornák díszes vízgyűjtői és a tető csúcsdíszei teszik még reprezentatívabbá az architektúrát. Ezek gyöngysorral tagolt, öblös kiképzései szintén illeszkednek a szecesszió formavilágába.
A nyomdászat világa Gutenbergtől a XX. század elejéig
A könyvnyomtatás feltalálásától, vagyis az 1450-es évektől az 1800-as évekig terjedő időszakot a könyvnyomtatás kézműipari korszakának, vagyis a kézisajtó korának nevezzük. Az időszak első évtizedeiben, még a 15. században készült nyomtatványok az ősnyomtatványok. A következő századok során az eljárás, a munka menete és a gépek nem sokat változtak Johannes Gutenberg technológiájához képest. A sokszorosítás eljárásait forradalmasító gépek ugyanis csak a 19. században jelentek meg, melynek következtében kialakult a nagyüzemi nyomdaipar.[1]
A marosvásárhelyi Kossuth-nyomda szedőterme. Forrás: Szabadság, 3. évf. 113. sz. 1907. 22.
A kézisajtó korától kezdve fejlődtek azok a mesterséget befolyásoló szabályrendszerek, amelyek leginkább a nyomdászcéhek keretein belül jutottak érvényre, valamint olyan hagyományok formálódtak, amelyek még a 20. század első évtizedeiben is meghatározták a nyomdászközösségek mindennapjait. Jelen tanulmány a nyomdászok sajátos világába kíván bepillantást nyújtani.
Kik voltak a nyomdászok?
A 15. században Gutenberg nyomán elindult innovatív nyomtatás technikája olyan foglalkozást hívott életre, amelynek művelői a századok folyamán sajátos társadalmi csoportot alkottak egész Európában.
Fametszet a 17. századból Forrás: Pannon Enciklopédia. A magyarság kézikönyve. Halmos, Ferenc, ed. Pannon Könyvkiadó, Budapest, 1993, p. 216.
A nyomdászatot egészen a 16. század közepéig szabad művészetnek tekintették, ennek következtében a nyomdászok nem voltak kötelesek semmilyen céhhez csatlakozni. Identitásuk alapját egyrészt ez a kiváltság jelentette, másrészt pedig az, hogy munkájuk elvégzéséhez magas szintű műveltségre volt szükségük. A szaktudásuk kapcsán közmegbecsülésnek örvendő nyomdászok ezért nem szívesen hasonlították magukat egyéb mesteremberekhez. Az egyetemi városokban például a mesterek a nyomdászcéhek megjelenéséig a kézírásos könyvek korából örökölt egyetemi szabályzatoknak voltak alávetve. Éppen ezért az egyetemek bíráskodási körébe tartozó, kizárólag a rektornak felelős nyomdászok akadémiai polgároknak (membris academicis) tartották magukat: hosszú, fonott hajjal, barett-kalappal (lapos, kerek kalap) vagy nyomdászszínekből összeállított sapkában, sarkantyús lovaglócsizmában, zsinóros atillában, karddal vagy tőrrel az oldalukon jártak. Ezek a külső jegyek szintén megkülönböztették őket a céhekbe tömörült iparosoktól.[2] Az egyetem 6–8 fős nyomdász-konzisztóriuma (tanácsa) ügyelt a nyomai rendszabályok betartására, üléseiket a rektor elnöklése mellett tartották, valamint a nyomdászok a körmenetek során előkelő helyen, a professzorok és a hallgatók után vonulhattak.[3]
A 16. század második felétől a mesterek, a segédek és az inasok közötti egyre bonyolultabbá váló viszonyrendszer tisztázása, a munkafolyamatok szabályozása és a hivatalos képviselet igénye hívta elő a nyomdász céheket: Velencében például már 1548-ban, Londonban 1577-ben, Párizsban 1570 körül, majd Európa valamennyi nagyvárosában megalakultak.[4] A szervezettség szükségét a nyomdaműhelyek nagy száma is bizonyította. 1495-ben Velencében már százötven, Lyonban ötven, Párizsban hatvanhat, Baselben legalább harminc volt a nyomdaműhelyek száma. A kisebb, egy-két sajtóval rendelkező műhelyek pedig megszámlálhatatlan mennyiségben működtek Európa-szerte.[5]A reformáció hatására egyre több nyelv jelent meg nyomtatásban is, így a nyomdászok szerepe, illetve jelentősége még jobban felértékelődött.[6]
A nyomdászok általánosan a városi polgárok társadalmi csoportjába kívántak tartozni, de életkörülményeik nem feltétlenül tükrözték a polgári létet. Ezt bizonyítja, hogy a szakma képviselői már nagyon korán összefogtak és sztrájk során fejezték ki elégedetlenségüket, először 1471-ben Baselben.[7] Összetartásukat az is erősítette, hogy nyomdászok utódai az azonos vagyonnal rendelkező kereskedők, könyvkereskedők, ötvösök, gyertyaöntők gyermekeivel kötöttek házasságot. Leggyakrabban azonban saját köreiken belül házasodtak, így generációkon át folytatták a mesterséget, amely elősegítette egy sajátos gondolkodásmóddal rendelkező világ kialakulását.[8]
A magyarországi nyomdászok esetében a kezdetekben a külföldi mesterekre jellemző összetartó erő ismeretlen volt. Itt ugyanis a könyvnyomtatás nem tudott olyan mértékben terjedni, mint a nyugati országokban. Sokáig a nyomdászok külföldről érkeztek vagy oda mentek elsajátítani a mesterséget (pl. Hess András, Misztótfalusi Kis Miklós).[9] A könyves szakmák – nyomdász, könyvkereskedő, könyvkötő – közül csak a könyvkötők alkottak céheket. A kis nyomdáikban a mesteren kívül egy-két segéd dolgozott, jellemzően jövedelmük kiegészítése céljából könyvárusítással is foglalkoztak.
Erky-Nagy Tibor: Nyomdászműhely az 1930-as évek közepén, 1935, Fortepan 15618
Nyomdászhagyományok a világban
A nyomdászoknak különböző szokásaik, hagyományaik alakultak ki a 15. századtól kezdve. Ilyen volt például a posztulátum, amely ma már nehezen meghatározható fogalom. Leginkább akaratnak, követelménynek, kívánalomnak lehetne definiálni. A céhek előtt, illetve azzal párhuzamosan működő, sajátos szabályrendszerrel bíró intézmény a nyomdászok önszerveződéseként fogható fel. Az ipari szempontból fejlett nyugati országokban elterjedt szervezeti forma sokban hasonlított a céhekhez, ugyanakkor igyekezett annak merevségét, a hatóságoktól való függését enyhíteni. A posztulátum jellemzően a 15–18. század közötti időszakban volt érvényben, Németországban például 1803-ban szűnt meg.[10] A posztuláció keretein belül történt meg a mesterré válás, ehhez azonban végig kellett járni a tanonc, a cornuta (felszabadult legény), a segéd, valamint a posztulált segéd fokozatait. A nyomdásztársadalom csak azokat a segédeket fogadta be, akik posztuláltak voltak. A segéddé avatás ceremoniális eljárása mai szemmel elég durva eseménynek tűnhet, ugyanis különböző tortúráknak vetették alá a jelöltet. A játéknak számító eljárás során a segédjelölt fogát húzták, körmeit reszelték, füleit fakanállal „tisztogatták”, valamint felpofozták azzal a figyelmeztetéssel, hogy ezután ilyesmit senkitől ne tűrjön el. Majd egy külön helyiségben, a közönség kizárásával, ismertették vele a posztulált segéd magatartási előírásait, amelyet azután szigorúan titokban kellett tartania. A jelöltnek még fogadalmat is kellett tennie, hogy a megismert szabályrendszert betartja és nem árulja el azokat senkinek.
A posztulált segédek ismertetőjeleire a valcolás során volt szükség. A valcolás volt az a szakmai út, külföldre tett vándorút, amely során a segéd fejlesztette tudását. A posztulált nyomdász nem szívesen dolgozott együtt egy jött-ment nem posztulált segéddel. A posztulálásról olyan titkos ismertető jelek árulkodtak, mint a sajátos köszönés (Gott grüß’ die Kunst![11]), a megszólítás vagy a kopogás. Feltételezhető, hogy innen ered az a nyomdászszokás is, hogy a tüsszentésre nem szóbeli jókívánsággal, hanem kopogással reagáltak. Árulkodó jel volt az is, hogy ha a segéd elé kenyeret és sót tettek, az illető pedig a kenyeret a sóba mártotta, és nem a kenyérre szórta.[12] A só és a kenyér már a felavatásnál is szerepelt, ugyanis annyi darabka kenyér volt egy tányéron a pad alá helyezve, amennyi felavatandó segéd volt. A segédnek sok pénzt kellett áldoznia a felavatásra, hiszen a kötelező díjak és fizetségek rendezése mellett kötelessége volt a ceremónia közreműködőit vendégül látnia. A felavatás előtt nyolc napon keresztül folyt a mulatozás, majd utána is még jó pár napig ez következett.[13] A 18. században megszűnt posztulálást az úgynevezett gautscholás követte.
Az említett kopogás szokása a nyomdászoknál más helyzetben is megjelent. Még a 20. század első évtizedeiben is elterjedt szokás volt a szedőtermekben, hogy ha valaki munka közben valószínűtlen történetet mesélt, lódított, akkor társaik a szedőszekrény szélén sorjázójukkal kopogni kezdtek. Ez a szokás minden bizonnyal az angol könyvnyomtatóktól, a 17. századból származott, és terjedt el a német nyomdászok, illetve sok más nép, így a magyar nyomdászok köreiben is. Az angol nyomdászok a nyomdahelyiséget kápolnának nevezték, ahol szigorú szabályokat hoztak a rend fenntartása érdekében. Káromkodni, gorombáskodni, rágalmazni, hazugnak nevezni a másikat tilos volt, aki mégis vétett e szabályok ellen, annak büntetést kellett fizetnie. Magyarországon a betűszedők a szedőtermüket Gutenberg templomaként tisztelték, ahová kizárólag levetett kalappal lehetett belépni. Ha ezt valaki elmulasztotta, annak – „Kalap, kalap!” – felkiáltással adták tudtára, hogy mi a teendője. Továbbá fennmaradtak olyan regulák is, amelyek meghatározták a nyomdászok mindennapi munkáját. Az írásba foglalt, feltűnő tipográfiával szedett és kinyomtatott szakmai regulák jellemzően a nyomdahelyiségek falát díszítették. Ezek első megalkotói a német nyomdászvárosokból kerültek ki, de a szokás Európa-szerte elterjedt.[14] A nagyenyedi nyomda 1772-re datálható regulája például a nyomdász és a megrendelő viszonyát tükrözi. A kedves rigmus ugyanis figyelmeztette a belépőt, hogy ne nyúljon a szedéshez, mert kárt tehet benne, valamint arra is felhívta a figyelmet, hogy ha becsüli a szedők és a nyomdászok munkáját, borral (amennyiben gazdag és nemes) vagy sörrel (amennyiben szegény) jutassa azt kifejezésükre.[15]
Gutenberg alakját évszázadokon keresztül nagy tisztelet övezte. Emlékezete a János-ünnepségeken került középpontba, amikor a nyomdásztársadalom a könyvnyomtatás feltalálóját és magát a technológiai invenciót ünnepelte. A hagyomány szerint egy ilyen ünnepségen Wittenbergben 1540-ben még Luther Márton is megjelent, ahol így méltatta a sokszorosítás formáját: „A könyvnyomtatás az utolsó és egyszersmind a legnagyobb kegyelmi ajándéka az Úristennek; az az ajándék ez, amely az evangélium ügyét győzelemre fogja vinni, az utolsó föllángolás a világ kialvása előtt.”[16] Magyarországon a legelső ünnepséget a reformkorban, titokban tartották Pozsonyban, mivel a bécsi udvar nem nézte jó szemmel a nyilvános összejöveteleket. Majd a következőt 1860. június 24-én ünnepelték, amikor Visegrád környékén megközelítőleg háromszáz nyomdász gyűlt össze.[17]
A magyarországi nyomdászok esetében a kezdetekben a céhrendszer, a posztulálás, valamint a külföldi mesterekre jellemző összetartó erő ismeretlen volt. Itt ugyanis a könyvnyomtatás nem terjedt olyan mértékben, mint a nyugati országokban. A kis nyomdáinkban a mesteren kívül egy-két segéd dolgozott. Sokáig a nyomdászok külföldről érkeztek vagy oda mentek elsajátítani a mesterséget (pl. Hess András, Misztótfalusi Kis Miklós).[18]
A valcolás kiterjedése Magyarországon
A fentebb már említett valcolás, a szakmai tudás fejlesztése érdekében tett vándorút volt. Hasonlatos a 17. századi peregrinációhoz, a vándordiákok külföldi egyetemjárásához. Magyarországon Mária Terézia, illetve II. József lépett fel a nyomdászszervezkedésekkel, így a valcolással szemben is. A vándorlást úgy korlátozták, hogy a lakóhelyétől öt mérföldnél messzebbre senki sem mehetett, külföldre pedig az távozhatott, aki igazolni tudta, hogy biztos helye akadt egy nyomdában. Ez jellemezte ebben az időszakban egész Közép-Európát. A nyomdászok sorsa csak az 1848-as forradalmi hullámmal változott ismét.[19]
A nyomdaipar létrejöttét követően, a 19. század második felében ismét fontossá vált a valcolás intézménye. A verseny növekedésével ugyanis a szaktudás, illetve tapasztalat birtokában nagyobb esélyei voltak egy nyomdásznak a számára megfelelő jövedelem megszerzéséhez. A 4–6 éves képzés során az inasok ingyen dolgoztak a műhelyekben, amelynek következtében kialakult az érdekvédelem, illetve a szervezett valcolás. A vándorutak megvalósulását a nyomdákban létrehozott házipénztárakkal segítették, amelyekből a betegeket, özvegyeket, árvákat is segítették. Ezeket a kezdeményezéseket az egyesületek fogták össze (pl. 1862-ben alakult meg a Pest-budai vándor és beteg könyvnyomdászok segélyező egylete). [20]
A szervezett valcolás keretin belül egész Európa-szerte kialakultak a valcoló útvonalak. Ezt intézményesítette az 1889-ben Franciaországban megtartott első nemzetközi nyomdászkongresszus, amelyet 1893-ban a Nemzetközi Nyomdásztitkárság megalakulása követett. A különböző országok szakszervezeteinek tevékenységének összehangolása, egységes útisegélyt (viatikum), valamint a nyomdászutasszálló-hálózat kiépülését eredményezte. Az útisegélyt az országos egylet nyugtakönyvei által volt lehetséges felvenni, amelyek igazolványként funkcionáltak. A valcolás csúcspontja 1912-re tehető, amikor közel 130 útvonalat határoztak meg az ország területén. Ebbe a hálózatba Marosvásárhely is bekapcsolódott, amelyet az alábbi térkép szemléltet.[21]
A nyomdász mesterség megjelenése a Skanzen Erdély épületegyüttesben: A 20. század első éveiben Marosvásárhelyen dolgozó Hirsch Mór alakján keresztül, valamint a működőképes nyomdagépek és szerszámok segítségével válik megismerhetővé a nyomdászok sokszínű és összetett mestersége a múzeum nyomdaműhelyében.
[1] Dezsényi Béla–Nemes György: A Magyar Sajtó 250 Éve, Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1954. 157.
[2] Novitzky N. László: Egyesült erővel. A magyar könyvnyomdászok ötvenévi szakszervezeti tevékenységének története, Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyező–Egyesülete, Budapest, 1908. 5.
[3] Fevbre, Lucien–Martin, Henri–Jean: A könyv születése, Osiris Kézikönyvek, Budapest, 2005. 144–145.
[4] U.o. 144–145.
[5] Novák László: A nyomdászat története. II. könyv: 1868–1900. (Grafikai Művészetek Könyvtára), Novák László, Budapest, 1927.
[6] Fevbre–Martin, 2005. 145.
[7] Timkó György: Mi volt a valcolás? A nyomdászok valcolása Nyugat-Európában. Magyar Grafika, 34. évf. 2. sz. 65.
[8] Fevbre–Martin, 2005. 146.
[9] Novitzky, 1908. 7–9.
[10] Novitzky N. 1908. 7.
[11] Isten éltesse a művészeteket!
[12] Magyar Grafika, 34. évf. 2. sz. 65.
[13] Novitzky N. 1908. 6.
[14] Gécs Béla (szerk.): Érdekességek, különlegességek a régmúlt nyomdászat krónikájából. Kner – Tevan Alapítvány, 2015. 36–37.
[15] Timkó György: Nyomdászregula 1772-ből, Magyar Grafika, 46. évf. 2. sz. 2002. 93.
[16] Gécs, 2015. 15.
[17] Gécs, 2015. 15.
[18] Novitzky, 1908. 7–9.
[19] Timkó, 1999. 65–66.
[20] Timkó György: MI a valcolás? A nyomdászvalcolás kezdeti Magyarországon. Küzdelem a valcolás anyagi alapjainak megteremtéséért, Magyar Grafika, 43. évf. 3. sz. 1999. 69–71.
[21] Timkó György: Mi a valcolás? Magyar Grafika, 43. evf. 6. sz. 1999. 99–101.
Felhasznált irodalom:
Fevbre, Lucien –Martin, Henri – Jean: A könyv születése, Osiris Kézikönyvek, Budapest, 2005. 144–145.
Gécs Béla (szerk.): Érdekességek, különlegességek a régmúlt nyomdászat krónikájából. Kner – Tevan Alapítvány, 2015.
Novák László: A nyomdászat története. II. könyv: 1868–1900. (Grafikai Művészetek Könyvtára), Novák László, Budapest, 1927.
Novitzky N. László: Egyesült erővel. A magyar könyvnyomdászok ötvenévi szakszervezeti tevékenységének története, Magyarországi Könyvnyomdászok és Betűöntők Segélyező–Egyesülete, Budapest, 1908.
Timkó György: Nyomdászregula 1772-ből, Magyar Grafika, 46. évf. 2. sz. 2002. 93.
Timkó György: Mi volt a valcolás? A nyomdászok valcolása Nyugat-Európában. Magyar Grafika, 34. évf. 2. sz. 1999. 65.
Timkó György: MI a valcolás? A nyomdészvalcolás kezdeti Magyarországon. Küzdelem a valcolás anyagi alapjainak megteremtéséért, Magyar Grafika, 43. évf. 3. sz. 1999. 69–71.
Timkó György: Mi a valcolás? Magyar Grafika, 43. evf. 6. sz. 1999. 99–101.
Kiemelt kép: A Szabadság című marosvásárhelyi lapot kiadó Kossuth-nyomda személyzete 1907-ben. Forrás: Szabadság, 3. évf. 113. sz. 1907. 22.
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett.
SKANZENBLOG 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!