A napokban jelent meg Kertész Erzsi Skanzen Erdély tájegységében játszódó nyomozós ifjúsági regénye, a Hat sértett kisértet, a Pagony kiadó gondozásában, Orosz Annabella rajzaival.
De hogyan is zajlik egy olyan alkotói folyamat, amikor maga a múzeum adja a témát? Erről, s a könyv születéséhez kapcsolódó személyes tapasztalatairól, élményeiről mesélt nekünk Kertész Erzsi írónő.
-Általában hogyan zajlik az alkotói folyamat?
Amikor nagyobb munkába kezdek, előfordul, hogy hónapokig csak anyagot gyűjtök, jegyzetelek, vázlatokat készítek, hiszen egy hosszabb regényt kell felépíteni. Jó ötletek kellenek a cselekményhez, a karaktereknek pedig egészen élesen meg kell jelenniük a fejemben – ha mindez megvan, akkor kezdek neki.
Ez nem azt jelenti, hogy részleteiben is megvan a történet, inkább egy ívet szoktam látni. Az elejét és a végét például muszáj tudnom, de e kettő között egészen kacskaringós utak vezethetnek. Általában az anyaggyűjtés, ráhangolódás után kezdek írni, akkor viszont már gyorsan szokott menni ‒ ez nyilván a könyv terjedelmétől is függ, de ilyenkor már szeretek lendületesen dolgozni.
-Nehezebb, vagy könnyebb egy olyan helyzetben regényt írni, a cselekményeket kitalálni, ha pl. egy meghatározott helyszínen kell, hogy játszódjon?
Nekem egy picit nehezebb, de ez nem azt jelenti, hogy nem tekintek rá örömmel és kihívásként. Ilyenkor sok újat tanulhatok, és egy már meglévő rendszerbe a saját rendszeremet belehelyezni mindig nagyon izgalmas. De míg például a Panthera kalandregényben mindent én találok ki, és ha valahol megakadok, akkor legfeljebb a átrendezem a kulisszákat – például ha nem passzol egy helyszín a cselekményhez, akkor átalakítom –, addig egy múzeumi hátterű történetnél nagyon kell figyelnem a részletekre.
Egy történelmi regénynél még az jelent nagy kihívást, hogy korhűen ábrázoljam a különböző helyzeteket. Akár a legegyszerűbb hétköznapi cselekvéseket is, például, hogy valaki leül az asztalhoz, és megiszik egy pohár vizet. Ez olyan egyszerűnek tűnik, de nekem tudnom kell, hogy néz ki az asztal, milyen a pohár, vagy egyáltalán mit isznak jellemzően abban a korban.
Milyen munkafázisokból állt össze a regény? Hol kapcsolódott be a Skanzen?
Amikor megkaptam a felkérést, először a múzeum dolgozói (Faár Tamara, Nagyné dr. Batári Zsuzsanna, Horváth Anita) kalauzoltak végig a helyszínen. Ez rendkívül érdekes volt, mert még csak a kiállítási épületek szerkezete látszott, az építkezés egy korai fázisban tartott, úgyhogy sisakban jártuk végig a területet. Úgy éreztem, hogy ez így nekem még nem lesz elég ahhoz, hogy belehelyezkedjem a korabeli atmoszférába. Az viszont nagyon vicces volt, hogy ahogy sétáltunk kifelé, arról beszéltünk, hogy muszáj múltba lépésnek, időutazásnak történnie majd a cselekményben. Emlékszem, már akkor mondtam, hogy talán nem a klasszikus időutazós témát fogom választani, mert azt már egy kicsit unom, és több történetemben is szerepel, hanem lehet, hogy plusz érdekességként kísértetek lesznek a szereplőim.
Tehát akkor és ott, az első látogatás alkalmával megérkeztek hozzám a kísértetek, és már nem is tudtam szabadulni attól az ötlettől, hogy minden épülethez tartozzon egy ilyen figura. Mindig nagyon izgalmas, amikor nagyon hirtelen jön egy sugallat, amelyre – ha elég erősnek érzem – már minden részletet fel tudok építeni.
Tehát ez gyors intuíció volt, amit aztán hónapokig tartó olvasgatás követett. Zsuzsa elküldte nekem az anyagokat, melyeket a kurátorok állítottak össze az épületekről, és sok látványtervet is kaptam. Ekkor már el tudtam képzelni a tereket – és ezekhez kellett hat karaktert kigondolnom. Itt már nagyobb szabadságot élveztem, hiszen a Skanzen csapata teljesen rám bízta, hogy milyen szereplőket hozok be. Tudtam játszani az életkorral, társadalmi helyzettel, foglalkozásokkal, ezért igyekeztem egy sokszínű csapatot kialakítani. Minden Erdély város kiállítási épülethez tartozik egy külön fejezet a könyvben, ahol egy teljes epizód játszódik. Amikor megírtam egy-egy ilyen fejezetet, rögtön átküldtem az adott épület kurátorának. Volt, akivel többszöri levélváltás zajlott, miközben tovább írtam a regényt, de közben az adott fejezetet is tovább csiszolgattuk. Apró módosításokra volt szükség, ha mondjuk bizonyos ételt nem ettek akkoriban, vagy egy szóhasználat nem volt jellemző a korra, esetleg egy ruhadarab nem állta meg a helyét a történetben. Ilyenkor a kurátorok mást javasoltak helyette. Az írás során volt tehát egy épületenkénti vonulat, miközben én haladtam előre a sztorival.
Nagy segítség volt a szakmai anyagokban, ha a kurátor nem csak az épületről írt, hanem például a berendezési tárgyakról is. Például egy fénykép egy korabeli kasszáról, vagy egy divatáru üzlet berendezése sokat segített az írás során.
Később, amikor már úgy tudtam elmenni a Skanzenbe, hogy be volt rendezve a kiállítás, újra leültem a fejezetekhez, és a személyes élményeim alapján változtattam, finomra hangoltam a jeleneteket.
Volt-e olyan tárgy, személyes történet, épület a Skanzen Erdély épületegyüttesben, ami magával ragadott, megihletett az írás során?
Erre a legjobb példa talán a nyomda volt. Egyébként ettől féltem a legjobban. Nem vagyok műszaki ember, és még a szakmai anyagokból sem sikerült teljesen megértenem a korabeli nyomdászati technológia részleteit. Amikor az az épület elkészült, Debrődi Boglárka kurátor nagyon kedvesen körbevezetett, megismerhettem minden részletet, kezdve a szerszámoktól egészen a betűkészletekig, és megtudtam, hogy is működtek ezek a gépek. Annyira koncentráltam, hogy mindent pontosan megértsek, hogy később Győri Hanna, a pagonyos szerkesztőm mondta is, hogy oké, hogy ezt ilyen részletesen bemutatom, de ebből húznunk kellene, mert kezd egy technológiai folyamat-leírásra hasonlítani. Ez például egy emlékezetes helyszín volt nekem.
Egy másik helyszín, ahol több kört is futottunk, a kávéház volt. Itt dr. Németh Szandra kurátor segített sokat. Ő azzal inspirált, hogy korabeli cikkeket küldött például a bűvésztrükkökről. Éppen meg voltam akadva egy jelenettel, és az egyik cikk tovább lendített, ötletet adott. Vagy a cilinderes bűvészmutatványnál én először nyúlra gondoltam, mire Szandra jelezte, hogy nyúl valószínűleg nem lehetett a kávéházban, maradjunk a galambnál.Ezek apróságok, mégis sokat számítanak a hitelesség szempontjából.
Volt-e, illetve szokott-e lenni kedvenc karaktered, jeleneted?
A karaktereimet mindig csapatban szeretem látni, és főleg a karakterek közti dinamikákra teszem a hangsúlyt. Úgy érzem, akkor jó a könyv, ha a szereplők között van feszültség, érzelmek, barátság, talán egy kis egyet nem értés is ‒ tehát megjelennek a sokszínű emberi viszonyok.
Amire sokat építettem – és lehet, hogy ez a kiskamasz regény miatt adódott -, hogy a két legfiatalabb szereplő, az asztalos és a cselédlány közti évődést sokszor leírtam, illetve néha kiéleztem a generációs különbségeket is. És persze a történetben mindenki egy kicsit a saját pecsenyéjét sütögeti, ebből is adódnak feszültségek, sőt, időnként akár még egymásra is gyanakszanak a szereplők.
Azt hiszem, számomra a karakterekben az az érdekes, ha egy viszonyrendszerben látom őket. Érdekel, ahogy különböző nézőpontokból végig kommentálják az eseményeket ‒ főleg erre szoktam koncentrálni.
Nehéz-e megszólítani ma a kiskamaszokat, hogy látod, változott-e gyerekek érdeklődése az évek során?
Sok gyerekkönyvszerzőnek van kedvenc korosztálya, amiben jól érzi magát, és amelyben különösen sokat alkot. Én úgy érzem, a kiskamasz kor nagyon erősen él bennem, és még mindig nagyon érzem, mi érdekelt, mit találtam jónak akkoriban. Mindent elolvastam, amihez hozzáfértem, és arra is emlékszem, mi volt az, amitől megszerettem egy könyvet ‒ talán ez vonz ehhez a korosztályhoz. Ha változott is az érdeklődés azóta, egy biztos: a kalandot, rejtélyt és nyomozást ma is sok kiskamasz szereti.
Az is kihívás volt, hogy nincs gyerekszereplő a könyvben. Sokat töprengtem azon, hogy mivel a fiatal szereplők is inkább a felnőtt kor határán vannak, fog-e működni a történet a mai gyerekeknél. Ha kiskamasz könyvet írunk, jellemzően mindig van benne ilyen korú szereplő. De végül arra jutottam, hogy a rejtély, és az, hogy maga az olvasó is nyomozóvá válhat, kompenzálja majd a gyerekszereplő hiányát.
Felgyorsult-e a világ? Milyenek a mai kamaszok?
Szerintem mindenki vágyik a kalandokra, legalább az olvasás szintjén. A 12-13 év olvasás szempontjából kritikus korosztály ‒ ahogy a könyvtárosok mondani szokták, sokan elvesznek ilyenkor az olvasás számára. Aki viszont kitart, jó eséllyel élete végéig olvasó ember marad. Nagy erőfeszítések zajlanak, hogy megtartsuk őket. Szerintem érdemes nekünk is tempót váltanunk, hiszen a felgyorsulás abban is megnyilvánul, hogy a gyerekek pörgősebb, akciódús történetekre vágynak. Mi, felnőttek is ebben élünk, nem csoda, ha ez a könyvekben is tükröződik.
A Hat sértett kísértet egyszerre nyomozós és időutazós, humoros és izgalmas, interaktív és ismeretterjesztő regény, aminek egyik különlegessége, hogy a cselekmény helyszíne, az elképzelt XX. század eleji erdélyi város, szinte teljesen ugyanúgy várja az olvasókat, ahogy nálunk, a szentendrei Skanzenben felépült. A könyv már Portéka boltunkban, illetve a Pagony kiadónál és a nagyobb könyves webshopokban is kapható!
A képek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum május elsejei könyvbemutatóján készültek. Fotós: Bacsa Áron interjú: fodor Gabriella
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett.
SKANZENBLOG 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!