A divat a századfordulón Erdélyben, a Székelyföldön is szimbolikus jelentőséggel bírt, a haladás, a modernitás, a polgári öntudat egyik kifejezője volt. A polgári viseletre jellemző ruhadarabok és kiegészítők Párizson, Berlinen át Bécsen, majd Budapesten keresztül Nagyváradot, Temesvárt, Kolozsvárt és Brassót érintve némi késéssel a Székelyföldre is eljutottak. Újszerűségük és viszonylagos drágaságuk miatt nagy tömegben nem terjedtek el, de hatásuk mindenképpen érezhető és látható volt, főleg a közép- és nagypolgárság körében. Kézdivásárhely meghatározó kelmeárusai, inggallér- és mandzsettakészítői, valamint divatáru-kereskedői az örmény származású, (örmény rítusú) római katolikus Wertán családból, majd az oda beházasodó Fejér és Dávid családokból kerültek ki.
A Kézdivásárhely Gábor Áron tér 41. számú udvarterén található emeletes lakóház az 1834-es városi tűzvész előtt épült, homlokzata és kapuboltozata azonban – a stílusjegyei alapján – az 1850-es évek környékén készülhetett. A múzeumi bemutatásban az épület földszintjén található üzlet bérlője és az emeleti lakás tulajdonosa a Dávid család, akik Kézdivásárhely 19–20. századi történetében meghatározó szerepet játszottak, a város társadalmának kiemelkedő alakjaivá váltak, és nagymértékben hozzájárultak Kézdivásárhely és vidékének polgárosodásához. A múzeumban élő történelmi színészeink segítségével a hitelesen berendezett divatáru-kereskedés valóban életre kel, a boltba lépve egy 1913-as kézdivásárhelyi családi üzlet mindennapjaiba csöppenhetünk bele.
Kézdivásárhely, az udvarterek városa
Kézdivásárhelyen a „legnagyobb székelyt”, Orbán Balázst is az udvarterek ragadták meg: „Ezen udvar-utczákon – ha oda behatolsz – mindenütt szorgalmat és tisztaságot találsz, rend és jóllét jelei mutatkoznak […]” – írta 1868-as A Székelyföld leírása című munkájában. Az udvarteres településrendszer kialakulása – amely egykor több erdélyi kézműiparos város sajátossága volt – a foglalkozással, a kézműiparos polgárság életmódjával és a székely örökösödési törvénnyel függ össze, amihez hozzájárult a város területének szűkössége is. Az udvarterek kialakulásuk idején még az itt élő nagycsaládok tulajdonát képezték, a telek elején és végén általában keresztbe tett gerendákkal jelezték az udvar magánjellegét. Az udvarterek először ezekről a családokról kapták nevüket, például: Jancsók, Csiszárok, Baloghok és Kovácsok udvara vagy udvartere. Az idők során a beházasodások és a székely örökségi törvény megszűnése miatt mások – köztük örmények – is bekerültek az udvarterek közösségébe, így a 20. század második felétől már nem családi nevekkel, hanem számokkal jelölték az udvartereket, amelyet a mindenkori városvezetés állapított meg. A lakosság növekedése következtében a családok a szűk telkek hosszában kezdtek el terjeszkedni. A főtérre nyíló kapukból egy-egy kis keskeny (2–4 m széles), 10–12 házból álló utca alakult ki. Az udvarterek hátsó házai általában földszintesek voltak és ritkábban épültek téglából vagy kőből, létrehozásukkor inkább a fát preferálták. Az épületek a telek egyik oldalán sorakoztak, gyakran fásszínekkel, ketrecekkel váltakozva, míg a telek másik oldalát a szomszédos udvartér házainak oldala vagy kerítés jelölte. Minden udvartéren 2–3 kút is volt.
Ez a településforma érintetlenül (szinte) csak Kézdivásárhelyen maradt meg, valamint nyomaiban Székelyudvarhelyen. A nagyobb városok a fejlődésük során eltüntették a túlzsúfolt, keskeny sikátorokat, a kézdivásárhelyiek azonban ragaszkodtak hozzájuk. A 20. század elejére az udvarterek privát jellege is fokozatosan megszűnt, mivel már nemcsak egy-egy nagycsalád lakott bennük, így az udvarterek megnyíltak és átjárható utcákká alakultak, ugyanakkor továbbra is nagyon keskenyek voltak, ritkán tudott köztük szekér vagy gépkocsi végigmenni. 1960-ban még 73 ilyen udvarteret tartottak számon, ez a szám jelenleg közel 70.
Örmények Erdélyben
Az örmények a többségi székely lakosság mellett a 17. századtól kezdve folyamatosan jelen voltak Erdélyben. Mint kereskedők, nagymértékben járultak hozzá a régió polgárosodásához és fejlődéséhez.
A Biblia szerint az özönvíz után Noé bárkája a mai Törökország területén található Ararát-hegy tetején feneklett meg. A legenda alapján Noé dédunokája, Hajk, az örmények ősapja, fiával, Armennel és nemzetségével a babilóniaiak elől menekülve az Ararát lábánál telepedett le. Az Ótestamentum négyszer tesz utalást Ararát országára, így nem meglepő, hogy az örmények saját eredetüket és országukat bibliai személyekhez és a tőlük örökölt földhöz kötik.
A Kr. e. 6. századi Arménia a mai Törökország északkeleti, valamint Örményország és Azerbajdzsán területén létezett. A hagyomány szerint i. u. 301-ben Örményország Világosító Szent Gergely térítő munkájának hatására a világon elsőként tette államvallássá a kereszténységet.
Kr. u. 652-ben Arménia nagyobbik része arab fennhatóság alá került, ez volt az örmények első tömeges kivándorlásának időszaka. A bagdadi kalifátus korában azonban több helyi keresztény örmény fejedelemség fenn tudott maradni, így a 8. századtól kiépült Ani, az örmények fővárosa. A legendák szerint a virágzó kultúrájú, jelentős népességű város mitikus számú, ezeregy tornyáról volt híres. A 11–13. század között a szeldzsuk törökök támadása és a mongol invázió miatt hanyatlani kezdett, majd romba dőlt. Az örmények többszáz éves vándorlása ezután a folyamatos küzdelemről szólt. Ani, a lerombolása után az örmény államiság szimbólumává, a nemzeti emlékezet helyévé vált.
Az örmények, nyomukban a török hódítókkal, a Kaukázuson és a Krím-félszigeten át Moldván, valamint Lengyelországon keresztül érkeztek tömegesen Erdélybe a 17. században. I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem 1672-ben a legenda szerint 3 000 örmény családnak adott letelepedési engedélyt. Ekkoriban az örmények leginkább még ló-, marha-, és juhkereskedelemmel foglalkoztak. Főként Erdély keleti szélén, a város- és kereskedelemhiányos területeken jelentek meg, így az első évtizedekben Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz és a Kézdivásárhely melletti Kanta lett az otthonuk. 1700-ban létrehozták Szamosújvárt, az egyetlen örmény alapítású várost. A kantai örmények a 17. század végén Ebesfalvára (1733-tól Erzsébetváros) költöztek át. Az örmények eredetileg a Rómával nem egyesült keleti örmény keresztény egyház (örmény apostoli vagy más néven örmény gregoriánus egyház) hívei voltak, akik papjaikkal együtt érkeztek új hazájukba. Római katolikus hitre térítésük érdekében a Szentszék 1684-ben a moldvai születésű örmény Oxendio Virziresco (Verzereskul Oxendius) papot küldte Erdélybe, aki az egyesülés mellett az újabb kiváltságok megszerzésével és az erdélyi rendi társadalomba való beilleszkedés lehetőségével kecsegtette a híveket. 1689-ben az apostoli örmény hiten lévő erdélyi örmények hivatalosan is kimondták Rómával az egyházi uniót. A gyergyószentmiklósi örmény katolikus templomban a mai napig örmény katolikus liturgia szerint tartják a nagyobb keresztény ünnepeket.
A 19. századra megszűntek a velük szembeni korábbi előítéletek, miszerint „jöttment idegenek ismeretlen mentalitással és szokásokkal, [akik] alapból gyanúsak”. Ennek egyik oka az örmények körében meginduló asszimilációs folyamat, a másik pedig az, hogy a reformkori liberális nemesség és értelmiség az örményekben a szövetségest látta az alig létező magyar polgárság megerősítésére. A 19–20. század során az örmények már magyar anyanyelvűnek és nemzetiségűnek vallották magukat. Származásukra, őseikre a római katolikus valláson belüli örmény nyelvű szertartásaik emlékeztettek. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc alatt a hazai örménység (jelentős része) a magyar szabadságharc lelkes támogatója volt, elég az örmény származású Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Czetz János honvédtisztekre gondolnunk. Az első világháború során az örmények az erdélyi magyarokkal együtt vonultak be a mozgósításkor a különböző ezredekbe. A harcokban és a vesztes háborúban pedig vállalták a magyar sorsközösséget. Az egykori hadviselt örmények közül a trianoni békeszerződést követően sokan Magyarországra telepedtek át. Ez biztosította számukra a magyar nemzethez való tartozás folytonosságát.
A Dávid család és a kereskedés
A Dávidok ősei Moldvából a 17. század végén Csíkszépvízre, onnan Barótra, majd 1830–1840 környékén Kézdivásárhelyre települtek át. A múzeumban berendezett, 1913-as divatáru-kereskedés tulajdonosa, Dávid Antal (1849–1930) Baróton született és Kézdivásárhelyen halt meg. Első feleségétől, Csiky Idától (1868–1899) összesen öt gyermeke született, négy fiú és egy lány, aki születésekor elhunyt. Második feleségétől, Szentpétery Máriától – akit Csiky Ida 1899-es halála után vett el – nem született gyermeke. Dávid Antal a város egyik meghatározó értelmiségije volt, 1877–1878-ban a kézdivásárhelyi színi szakosztály működésében vállalt szerepet, 1915-ben kereskedelmi tanácsosi címmel tüntették ki, 1928–1930 között a kereskedők társaságának elnöke volt. 1920-ban rövid ideig román fogságban került egy állítólagos géppuska rejtegetése miatt. A kereskedés, amelyet még 1834-ben alapított apja, id. Dávid István, több generáción át jelentette a család fő bevételi forrását. Eredetileg a Millennium szálloda mellett béreltek helyiséget, de csak néhány évig, majd a kézdivásárhelyi főtéren nyitottak boltot.
Az üzlethelyiség, avagy a bolt középkori eredetű szavunk, ugyanis abban az időben az árusítás még a kőházak boltívei alatt, az ablakokon keresztül folyt. Az első boltokat mindent (is) árusító vegyeskereskedések jelentették, az árucsoportok szerinti szakosodást a 18. század végétől kezdve figyelhetjük meg. A 19. század első felétől a hagyományos üzletek mellett általánossá váltak a vászon-, díszmű-, selyem-, illatszer-, könyv-, papír-, dohány- stb. kereskedések is. Az 1867-es kiegyezés után a Székelyföldön is egyre több szakosodott üzlet nyílt meg. Gondot okozott, hogy az árukat Bécsből, Budapestről, Brassóból, Temesvárról és részben Segesvárról szállították, így több közvetítő kezén mentek át, a szállítási költségek is magasak voltak, tehát országos szinten nagy drágaság jellemezte a térséget. A portál, azaz a kirakat távoli őse a vásári kirakodás, közvetlen elődje pedig az úgynevezett rakláda, azaz a boltajtó mellé állított, fából készült szekrény. A járdák kiépítése, az üveggyártás és a füstnélküli világítás elterjedése az üveges kirakatok megjelenését is elősegítette. Magyarországon a 19. század elejétől kezdve találkozhatunk velük, majd a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban a század második felétől váltak általánossá. Ekkor még nem voltak kirakatrendezők, az eladók arra törekedtek, hogy az áruból minél többet mutassanak be, ezért a kirakatok zsúfoltak voltak, a ruhákat sokszor a próbababákon állították ki, vagy a textillel és rövidáruval együtt aggatták fel őket. A századforduló utáni években a kirakatok főként faszerkezetes, sötétbarna, aranybetűs faportálok voltak, sokszor hosszú cégszövegekkel, az alapítás dátumával, vagy az esetleges cs. és kir. vagy főhercegi udvari szállító megnevezéssel. A korszakban a különféle üzletek berendezését alapvetően a két sorban, U-alakban kialakított pult- és polcrendszer jellemezte. Az eladótérben az árukat az 1910-es években még újdonságnak számító üveges pultokban, nyitott állványokon és polcokon helyezték el, dobozokban tárolták a polcokon vagy a pultok fiókjaiban.
A Dávid család üzlete, amely az egyik legnagyobb és leggazdagabb volt Kézdivásárhelyen, kirakataival megállásra bírta a nagyvárosból jött polgárt, a boltba belépve a kirakatokat is felülmúló árugazdagság fogadta az embereket, a mindig udvarias kiszolgálás pedig magával ragadta a vevőket. Dávidéknál a városi intelligencia, a hivatalnokok, a tanárok, a gazdag iparosok, a kereskedők és a vidéki földbirtokosok, valamint a híres varrónők vásároltak.
Kézdivásárhelyen több (angol úri) szabó is működött, akik többek között Dávidéktól vásároltak árut. A kézdivásárhelyi szabók valósággal szakosodtak, hogy a hatalmas igényeket ki tudják elégíteni: úri szabók, egyenruha-készítők és papi szabók voltak közöttük. A polgári viseletre jellemző ruhadarabok és kiegészítők – ha nem is az aktuális divatelem megjelenésekor, de – Kézdivásárhelyre is eljutottak. Újszerűségük és relatív drágaságuk miatt nagy tömegben nem terjedtek el, de hatásuk mindenképpen érezhető és látható volt, főleg a közép- és nagypolgárság körében. Előbbiek jeles képviselői voltak többek között például a helyi örmény származású magyarok.
Dávid Antal üzletében csütörtökönként olyan nagy forgalom volt, hogy alig lehetett bejutni az üzletbe. Nemcsak az állandó üzletben árusítottak, hanem a nagyobb vásárokra is kijártak. Heti vásár csütörtökönként volt, ahol ruhákat, cipőket, divatárut, paraszti holmikat is árusítottak. Kézdivásárhelyre a környező falvakból jártak vásárolni az emberek. Dávid Antal kereskedésében számos polc és pult volt, amelyeken roskadozásig álltak a különféle anyagú textilek és termékek. A Dávid családnak az első világháborút közvetlenül megelőző időszakban ment a legjobban az üzlet, ekkoriban több segédjük is volt, 1913-ban Antal segédjét Richárdnak hívták. Egy másik segéd azonban legalább egy hónapon keresztül lopta a portékát, volt olyan időszak, hogy az összesítésnél 50–60 textilvég is hiányzott.
Dávidék Nagy-Britanniából származó szövettel is kereskedtek, amely a különféle polgári férfi felöltők, zsakettek, öltönyök, mellények nívós alapanyaga (mind a mai napig). Az 1837-ben, Viktória brit királynő trónralépésének évében alapított brit Abraham Moon & Sons Ltd. a korszakban már Közép-Kelet Európába is küldte szöveteit, így azok Dávid Antal kereskedésébe is eljutottak. A cég a mai napig létezik, a 20. század legeleji archívumát megvizsgálva kiderült, hogy 1913-ban milyen szövetei juthattak el Magyarországra. Így történhetett meg, hogy a múzeumban található kereskedésbe belépve a portékák között egy szürke-fekete halszálkamintás, egy sötétkék–fehér csíkos és egy sötétkék twill szövésű angol gyapjúanyagot, valamint egy középbarna, árpaszem mintás ír tweedgyapjú anyagot is felfedezhetünk.
Dávid Antal idős kort ért meg, 81 évesen érte a halál. A családi képek sokszor unokái körében örökítették meg, idősebb korában szívesen töltötte idejét velük. Élete vége felé szürkehályog alakult ki szemén, 1927 körül Kolozsvárott sikeresen megoperálták. 1930. július 10-én délután fél 3-kor hunyt el saját otthonában, szerettei körében. Leszármazottai szétszóródtak a világban. Az utódok közül néhányan Erdélyben maradtak, többen Magyarországra jöttek, de találunk családtagokat Ausztriában, Németországban, de még az Egyesült Államokban is.
Az örmények az Erdélyben élő népekkel sorsközösséget vállaltak, miközben hagyományaikat és eredeti kultúrájuk szellemiségét sosem feledték. Sok olyan örmény családban, ahol már nemzedékek óta nem beszélik az örmény nyelvet, felmenőik egyes receptjeit továbbra is őrzik. Az örmények ételeit a székelyek is átvették. Leghíresebb ételízesítőjüket, a hurutot ma már nemcsak az örmény eredetűek készítik és használják. A konyhai örökség fennmaradását a közös eredettudat, saját településeiken pedig a csoportos együttélés és a rokonsági háló segítette elő. A 21. század elején az örmény etnikumhoz való tartozás egyik legfontosabb eleme a családi hagyományként megőrzött örmény eredettudat.
Címlapfotó: kép: Dávid Antal és családja 1930 körül. (FABÓK Dávid tulajdona)
Felhasznált irodalom
BAKK-DÁVID Tímea: 2003 Örmény leszármazottak Kézdivásárhelyen. In: KOCSIS Károly (szerk.): Kézdivásárhely Képes Kalendáriuma 2003. Kézdivásárhely Municípium Polgármesteri Hivatala, Kézdivásárhely, 88–92.
DIMÉNY Attila 2018 A polgárosodás társadalmi és kulturális hatásai Kézdivásárhelyen (1750–1944). Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár
2011 A kézdivásárhelyi polgárság egyesületi élete a 19. század második felétől a 20. század közepéig. In: Acta Siculica, Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 511–541.
FÖLDI István 2004 Századelő az udvartereken. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár
GAZDOVITS Miklós 2006 Az erdélyi örmények története. Kriterion, Kolozsvár
KOVÁCS Bálint 2011 Örmények Erdélyben (A 17. századi letelepedéstől a 20. századig). In: SZÖGI László – BERNÁD Rita (szerk.): Erdélyi Római Katolikus Levéltárak 4. Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, ELTE Egyetemi Levéltárt – Leipziger Universitätsverlag, Budapest–Gyulafehérvár–Leipzig, 11–46.
OLASZ Gabriella 1998 Kézdivásárhely sajátságos településszerkezete és műemléki jelentőségű területei. In: Acta a Csíki Székely Múzeum és a Székely Nemzeti Múzeum évkönyve. 2. sz. 59–80.
ORBÁN Balázs1868 A Székelyföld leírása. Panda és Frohna, Pest (Letöltés ideje: 2023. július 11.)
PÁL Judit 1995 Örmények a Székelyföldön a 19. század közepéig. In: Acta. A Székely Nemzeti Múzeum és a Csíki Székely Múzeum Évkönyve, Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda, 161–172.
1997 Az erdélyi örmény népesség számának alakulása és szerkezete a 18. században. In: Erdélyi Múzeum, 59. kötet, I–II. füzet, 104–120.
1999 A Székelyföld metamorfózisa. In: BÁRDI Nándor – PÁL Judit (szerk.): Székelyföld története. III. kötet. MTA BTK – Erdélyi Múzeum-Egyesület – Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, 13–66.
2001 Modernizáció a Székelyföldön a 19. században. Az állam és a helyi autonómiák viszonya. In: PÁL Judit – FLEISZ János (szerk.): Erdélyi várostörténeti tanulmányok. Csíkszereda, Pro-Print, 178-223.
2003 Városfejlődés a Székelyföldön (1750–1914). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 55-57., 68-69., 258-273., 390., 425-427.
PÁL Emese 2013 Az erdélyi örmények szakrális művészeti emlékei. In: KOVÁCS Bálint – PÁL Emese (szerk.): Távol az Araráttól. Örmény kultúra a Kárpát-medencében. Országos Széchényi Könyvtár – Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 73–83.
S. NAGY Anikó 2007 Kereskedővilág. Szemelvények a magyar kereskedelem történetéből. Mundus Press, Budapest
TARJÁN G. Gábor 2017 Ahogy magukat nevezik – magyar örmények. In: Acta Universitatis Szegediensis: Acta historica, Tom. 141. Szegedi Tudományegyetem, Szeged, 105–118.
THIRRING Gusztáv (szerk.) 1912 A magyar városok statisztikai évkönyve. A magyar városok országos kongresszusának iratai. II. Székesfővárosi Házinyomda, Budapest
VÁMSZER Géza 1970 Kézdivásárhely különleges települési formája. In: Aluta, 2. évf. (1970) 1. sz. 387–405.VÁRADI Péter Pál – LŐWEY Lilla
1999 Erdély, Székelyföld: Nagy-Küküllő és Udvarhely vidéke. Bihari Napló Kiadó, Nagyvárad
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás („SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett.
You must be logged in to post a comment.