KÉPEKBE ZÁRT HAZA címmel 2025. január 30-tól március 10-ig látható a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum vándorkiállítása a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban. A kiállítás Weinstock Ernő 1940–1944 között Észak-Erdélyben készült fényképeit mutatja be a közönségnek. Az eredeti tárgyak, fényképezőgépek és fényképek segítségével elénk tárul egy letűnt kor és egy páratlan pályafutás a két világháború közötti Magyarországon.
A kereskedelmi ügynökből vállalkozóvá váló Weinstock Ernő (1893–1985) húsz éven át járta az országot Zeiss Ikon gyártmányú kamerájával, és készítette üvegnegatívjait a látottakról. Az általa előállított mintegy tízezer fotográfia több száz Kárpát-medencei település épített örökségének vizuális emléke. A fényképeket Weinstock Ernő sokszorosíttatta, képeslapokat készített belőlük, és ezzel a korszak egyik legjelentősebb képeslapkiadó vállalkozójává vált.
Egyedülálló hagyatékát a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programja segítségével 2015-ben a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közalapítványa vásárolta meg, azóta a szentendrei Skanzen őrzi a tízezer üvegnegatív mellett a több ezer papírképet, és a fényképész műterem csodával határos módon – a 20. század viharai közben – megmaradt eszközeit.
A Képekbe zárt haza című kiállítás az életmű egy részét mutatja be, középpontjában Weinstock Ernő 1940–1944 között, az úgynevezett kis magyar világ időszakában, Észak-Erdély visszacsatolása után készített fényképei állnak.
Borszék
Az erdélyi tájakat, városokat, fürdőhelyeket és tavakat ábrázoló fényképeivel és képeslapjaival látleletet ad a második világháború alatti, a Magyarországhoz 1940-ben visszatért területek életéről is. A kiállítás az eredeti fényképek és képeslapok mellett digitálisan felnagyított képek segítségével ismerteti meg a látogatókkal a képeslapkiadás folyamatát, és a képes levelezőlapok sokszínűségét. A tárlat kurátorai dr. Sári Zsolt és Szegedy-Kloska Tamás, látványtervező a Heonlab Kft.
Egy század viszontagságait átívelő életpálya
Weinstock Ernő 1893-ban született Nagyváradon, Weinstock Fülöp órásmester, arany- és ezüstműves és Weisz Eszter Etelka házasságából. Apja szerette volna az üzletben tartani, de Ernő fia már fiatalon érdeklődni kezdett a fényképezés iránt. 15 éves korában a híres váradi fényképész, Dajkovits Ernő Sas-palotában lévő üzletében lett inas, ahol két évig tanulta a szakmát. 1910-ben Budapestre költözött, először a Nagy és Winberger-féle látszerészetben, majd Bienenstock Lipót és Fia üzletében dolgozott látszerészsegédként. 1912-ben kereskedősegéd lett. Ezen idő alatt kitanulta a fényképkészítés menetét és megismerte a fényképelőhívás fázisait.
1914-ben kitört az első világháború. A huszonegy éves Ernő hivatásos fényképészként szolgált a Császári és Királyi Légjárócsapatok (Kaiserliche und Königliche Luftfahrtruppen) állományában. Légifelvételek, városképek, repülőgépfotók, katonaportrék, fronton készült életképek születtek háborús évei alatt, mely fényképek egy része a bécsi K.u.K. Kriegspressequartier, a Császári és Királyi Sajtó(fő)hadiszállás számára készült. Weinstock Ernő első világháborús fényképeit dr. Sári Zsolt dolgozta fel. A kötet Felhők között címmel jelent meg, megvásárolható a Skanzen Portéka boltjában. A fényképalbum egy közkatona emlékanyaga, amelyet részben fotográfusként és laboránsként, másrészt viszont gyűjtőként készített és archivált.
Weinstock Ernő az első világháború után a Rákóczi út 80. szám alatti fotóáruház kereskedelmi ügynöke lett, majd 1925-ben fényképész képesítést szerzett a Fényképész Ipartestületben, 1924–1925-ben a Hatschek és Farkas Oprikai és Fotó Szaküzletben, majd Lobenstein Lipót fényképészeti és rádió cikkek raktárában dolgozott.
Weinstock Ernő egy Sunbeam gyártmányú motoron ülő pásztorról készít fényképet.
Ebben az időben kereskedelmi ügynökként járta az országot, hogy az új fotográfiai technikát megismertesse a fényképészekkel. Reklámképeket készít először Zeiss Ikon gyártmányú kamerájával, hogy az új technika megvásárlására buzdítsa a fényképészeket, majd megszületik fejében a képeslapkiadás ötlete.
A KÉPESLAP – azaz a posta szabályai szerint nyitott formában kézbesített, üzenetközvetítésre szolgáló nyomdai termék – a 19. század találmánya. Az 1870-es években jelentek meg az első rajzokkal és fényképekkel illusztrált levelezőlapok. Az első képeslap a porosz–francia háborúhoz köthető (1870–1871). A németek egy ágyúja mellett álló tüzér képét nyomtatták erre a formátumra, amelyet a mozgósítás népszerűsítésére használtak. Párizsban a franciák hazafias szimbólumokat és jelmondatokat nyomtattak levelezőlapokra, és léggömbök segítségével juttatták ki azokat a városból.
A képes levelezőlapot az 1878-as párizsi nemzetközi postakonferencián fogadták el hivatalos postai küldeményként. Néhány korai kezdeményezés után a magyar képeslapkiadás az 1896-os ezredéves ünnepségekkel indult meg, amikor a magyar posta egy 32 lapból álló millenniumi sorozatot adott ki. A képeket a korszak neves művészei – Cserna Károly, Dörre Tivadar, Kimnach László és Vágó Pál – festették. A budapesti látképeket, tájképeket és életképeket ábrázoló lapokat három budapesti nyomda készítette.
A magyar posta nem monopolizálta a képeslapkiadást, így az állam és magánvállalkozók – főleg fényképészek, könyvkiadók és kereskedők, papírüzletek tulajdonosai és nyomdák – egymás után jelentették meg a lapjaikat. 1899-ben Budapestről 1 800-féle, vidéki településekről 2 500-féle képeslap volt ismeretes.
Az országot járó és fotografáló Weinstock Ernő a saját maga által készített táj- és épületfotókból nagyszériás levelezőlapok gyártásába kezdett a húszas éves végén. Az elsőket még Németországban sokszorosíttatta, később már a Tolnai Nyomdában készültek a lapok. Húsz év országjárása során mintegy 10 ezer (10×15 cm méretű) üvegnegatív készült el, Weinstock pedig az ország egyik legjelentősebb képeslapkiadójává vált a negyvenes évekre. 1925-ben kötött házasságot Péterffy Anna tánctanárnővel, akivel a budapesti Damjanich utcában található lakásuk mellett működött fényképészeti műterme.
Weinstock Ernő Erdélyben
Székelyudvarhelyi látkép az 1730-as években megépített, barokk stílusjegyeket hordozó Ferences templommal.
A második világháború alatt 1940 és 1944 között készítette erdélyi fényképeit. A kiválasztott települések Kolozsvár mellett a visszacsatolt nagyobb partiumi (Nagyvárad, Nagybánya és Szatmárnémeti), és székelyföldi városok (Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely), a turisztikailag jelentős fürdőhelyek (Szováta, Tusnád, Borszék) voltak.
Az 1904-ben épült Bernády-villa, Szováta.
Összesen tizenhét településen készültek fényképek és képeslapok.
A Szent Anna kápolna és a Szent Anna-tó legendája
A Szent Anna-tó egy krátertó a Hargita megyei Csomád-hegységben. A fenyvesekkel körülvett tó vízgyűjtő területe kicsi, semmilyen kapcsolatban nincs a helyi vízrajzi hálózattal, főleg csapadék táplálja. Mélysége napjainkban nagyjából hét méter.
A ma is álló Szent Anna-kápolna első (fa) épületét Lakatos István (1620 k. – 1706) csíkkozmási plébános, Székelyföld első monográfusa emelte 1694 után. 1764-ben épül a helyére először kőépület. Ezután épült meg a Jováki- (Szent Joachim-) kápolna 1775-ben, ennek azonban a búcsúk első engedélyezésekor, de már 1852-ben is kevés nyoma volt. A ma álló Szent Anna-kápolna épülete 1976–1977-es építésű.
A Szent Anna kápolna a Szent Anna-tó partján.
Benedek Elek Szent Anna tava című írásában meséli el a Szent Anna-tó keletkezésének balladai történetét.
„Mint egy nagy tál fenekén a víz, pihen Szent Anna tava, égbe nyúló hegyek aljában. Köröskörül fenyvesek koszorúzta hegyek. Járjatok be minden földet, s szebb képet ennél nem találtok. Ugyan, ki gondolná, hogy ennek a gyönyörűséges tónak a helyén egykor, réges-régen, szörnyű 12 magas hegy volt, s hogy tetején büszke vár, amely kevélyen nézett le a csíki meg a háromszéki falukra. De nem egymaga kevélykedett e vár Csík- és Háromszék felett: átellenben, egy órányira, a ként lehelő, fojtós szagú Büdös-barlang felett is vár állott. Jaj, de rég lehetett! Nyoma sincs most e várnak. No, de az emléke, szomorú emléke megmaradt mind a két várnak.
Két testvér lakott a két várban, mind a kettő kevély, gőgös, szertelen. Szívükben nem lakozott szeretet senki iránt. A föld népét sanyargatták, fosztogatták, s egymást sem szerették. Mindig vetélkedtek, dicsekedtek: kinek van többje. Mind a két vár pincéjében, kádakban élére verve állt a tenger arany, ezüst. Egyszer aztán honnét, honnét nem, messze földről egy nagyúr jött látogatóba a büdösi vár urához. Hatlovas hintón jött. Na, ilyen hintót, ilyen hat lovat még nem látott. Színarany volt annak a hintónak kereke, tengelye, rúdja; arannyal, ezüsttel, gyémánttal volt kiverve a lovak szerszáma, s haj! A lovak tüzesebbek voltak a sárkánynál. Hiszen nem is volt többet nyugodalma a büdösi vár urának, amint meglátta ezt a hintót, ezt a hat lovat. Mindjárt rászegődött a vendégére, nem hagyta békében: adja el neki a hat lovat hintóstul, szerszámostul.
– Adok érette hat kád aranyat.
– Nem eladó – mondotta a vendég.
– Ráadásul a torjai uradalmat.
– Nem eladó!
Megállj – gondolta magában -, azért mégis az enyém lesz! Nagy vendégséget csapott, folyt a bor, akár az Olt vize, s mikor a vendég virágos kedvre derült, a büdösi vár ura elővette a kockajátékot. Arra számított, hogy majd a kockán elnyeri a lovakat hintóstul, szerszámostul. Hát jól számított, mert vele járt a szerencse. Elnyerte a vendégének mind a pénzét, s tetejébe a hat szép lovat, mindenestül.
Ahogy aztán elbúcsúzott a vendég, első dolga volt, hogy meglátogassa a testvérét. Csak úgy repesett a szíve az örömtől, mikor eléállott a hatlovas hintó. Hej, de megirigyli majd ezt a testvére! Lehet aranya, ezüstje több mint őneki, de ilyen hatlovas hintaja nincsen. A testvére éppen ott ült a vár pitvarában, mikor bevágtatott a hatlovas hintón. Szeme- szája elállt a csudálkozástól.
– No, öcsém, van-e ilyen hat lovad?! – kiáltott diadalmasan.
– Ilyen nincs – mondta az öcs –, de lesz különb.
– De már azt szeretném látni!
– Hát még huszonnégy óra sem telik belé, meglátod! Nagyot kacagott a büdösi vár ura.
– Ennél különb! Én meg azt mondom, legyen a tied a váram s minden uradalmam, ha ennél különb hat lóval jössz hozzám.
- Nem is hattal, tizenkettővel!
A büdösi vár ura föl sem ment az öccséhez, csak meg akarta mutatni a lovait, hadd lepje el a sárga epe az öccsét, megfordult s hazavágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Egész nap tűnődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat. Hiába tűnődött, hiába törte a fejét, nem tudta elgondolni, hogy hol találna nagy hirtelen olyan hat lovat, nem olyat, különbet, s nem is hatot, tizenkettőt. Keservesen megbánta a hirtelenkedését. Hanem egyszerre csak mi jutott eszébe? Az jutott eszébe, hogy várába hozatja a vidék legszebb tizenkét leányát, azokat hintóba fogatja, s úgy megy a bátyjához. Összeparancsolta a jobbágyait, s küldte őket mindenfelé, ki hol a 13 legszebb leányt tudja, hozza ide.
Egy fél nap sem telt belé, jöttek a jobbágyok s velök a leányok; voltak százan is, egyik szebb a másiknál, de a legszebb köztök egy Anna nevű volt. Ezt választotta először a vár ura. Aztán még tizenegyet melléje. S mikor ott állottak külön, szép sorjában, a szín alól előhuzatta aranyos hintaját, s elébe fogatta a tizenkét leányt. Szegény leányok! Reszketve állottak a hintó előtt. Szemükből szakadt a könny, mint a záporeső, feltekintettek az égre, onnét sóhajtottak segedelmet. Aztán az úr felugrott a bakra, kieresztette bakos ostorát, nagyot rittyentett, hogy csak úgy zengett-zúgott belé az erdő.
– Gyí, előre, gyí!
A leányok támolyogva léptek előre, de meg sem tudták mozdítani a nehéz hintót. Hej, szörnyű haragra gerjedt a hatalmas úr! Elővágott a rézcsapós ostorral, éppen Annára, aki legelöl állott. Patyolatfehér húsából kiserkedt a vér, s jaj, szava felhatott a magas egekig.
– Gyí, Anna, gyí – ordított az úr, s másodszor is rávágott.
– Verjen meg az egek ura! – jajdult föl Anna. – Süllyedj a föld alá, ártatlanok megölő gyilkosa! S ím, abban a pillanatban elfeketedett az ég, villámlott, dörgött, ég-föld megindult, recsegtek-ropogtak a fák, a vár tornya ingadozni, hajladozni kezdett, aztán hirtelen összeomlott, utána az egész vár, s a föld süllyedt mind alább, mígnem egyszerre víz alá borult.
És halljatok csudát, mikor lecsendesült az ég haragja, a vár helyén egy gyönyörűséges tó pihent, s a tóban tizenkét hattyú úszkált. Távol tőlük egy sárkány vergődött a tó forgatagában, erőlködött, hogy megfogja a tizenkét hattyút, de nem tudott kikerülni a forgatagból. A tizenkét hattyú meg csak úszott, úszott szép csöndesen, kiszállottak a tó partjára, ottan megrázkódtak, s leánnyá váltak ismét.
Siettek haza mind a falujokba, csak Anna maradt ott. Kápolnát építtetett a tó partján, s ebben a kápolnában töltötte az életét csendes imádkozással. És jöttek, zarándokoltak a népek mindenfelől a kis kápolnához, együtt imádkoztak a szent életű leánnyal, kit még életében szentnek nevezének, halála után pedig róla nevezték el a tavat Szent Anna tavának.”
Az erdélyi borvizes fürdők
A különféle szénsavas, többnyire savanyú, vagy savanykás ízű forrásvizeket Erdélyben borvíznek hívják. (Felföldön csevicének, a Dunántúlon savanyúvíznek nevezték ezeket a forrásokat.)
Sugasfürdő. A gőzlő épülete előtt a hidegfürdő medencéje és öltözői, a nyolcszögletű jegypénztár épülete. Jobb oldalon az öltözők fölött az egykori Sass villa épülete látható.
A bivalyos borvizes szekér Székelyudvarhelyen
Székelyudvarhelyen egykor a bivaly húzta borvizes szekér mindennapi látvány volt, hiszen a vállalkozók megbízásából fuvarozott borvíz kiváló bevételi forrást jelentett. Szejkefürdő felső végéből először két, aztán naponta egy bivalyszekér szállította a borvizet mázatlan, számozott cserépkorsókban a megrendelőkhöz. A Weinstock Ernő által készített kép 1942-ben készült.
Borvizes bivalyszekér Székelyudvarhelyen, üvegnegatív
A homoródfürdői Kassay-penzió
Homoródfürdő borvizes forrásait már a rómaiak is ismerték. 1944-ben a település az 1941-ben alapított Keletmagyarországi és Erdélyrészi Fürdők Szövetségének tagja volt. A fürdő a 19. század közepétől indult fejlődésnek, fénykorát a 19–20. század fordulóján élte. Homoródfürdőn a „kis magyar világ” alatt is több villa, panzió és vendéglő várta a kikapcsolódni vágyókat. A székelyudvarhelyi ifj. Kassay Farkas Dénes tulajdonában álló 16 szállóhely egész éves nyitvatartással, 18 szobával, 32 ággyal és összesen 1 fürdőszobával működött. A szobákban folyó hidegvíz-szolgáltatás működött, nagy hall állt rendelkezésre rádióval és étkezési lehetőséget is biztosítottak a vendégeknek. A telefont 1944-ben vezették be az épületbe.
Weinstock Ernő és a Képeslapkiadó Műintézet sorsa a második világháború után
1944-ben a német megszállás alatt Weinstock Ernő felesége és Ágota lánya álnéven (Zádor Ernőné és Zádor Gizella) élt a budapesti Szív utca 33. szám alatti csillagos házban, mint zsidónak minősülő és sárga csillag viselésére kötelezett keresztények (a család ekkorra már áttért az evangélikus vallásra), Weinstock Ernő a budapesti gettóba került. Mindhárman túlélték a holokauszt borzalmait, sőt Ernő fényképészeti műhelye, fényképei és fényképezőgépei is átvészelték a háborút.
Weinstock Ernő a második világháború után két évig a Belügyminisztériumban az államrendőrség fényképészeként dolgozott, ahol háborús bűnösökről készített fényképeket, megörökítette Szálasi Ferenc nyilas pártvezér kivégzését is. Ebben az időben egy tucat képeslapfotót is készített Budapesten, majd 1947-től újra belevágott a képeslapkiadó üzletbe, kiadóvállalat alapítását kérvényezte és belépett a Kisiparosok Országos Szabadszervezetébe. 1952-ben azonban államosították a képeslapkiadást. Weinstock Ernő, aki közben Nagyváradira magyarosította a nevét, régi fotóinak sokszorosítási jogát eladta a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatnak, ahol ő maga is elhelyezkedett. 1956-tól nyugdíjazásáig a Fővárosi Fotó Vállalat képeslapüzemében dolgozott. 1985-ben, kilencvenkét éves korában hunyt el Budapesten.
You must be logged in to post a comment.