Életünket számos határ szövi át, melyek közül cikkemben az országhatárokkal kívánok foglalkozni. Az 1989 után született generáció számára egészen a koronavírus okozta helyzet kialakulásáig szinte természetes volt, hogy bárhová szabadon utazhatott, azonban most ez a generáció is megtapasztalja, milyen az, amikor határok állják útját a kiválasztott utazásnak. Nem is kell olyan sokat visszamennünk az időben, ha azt szeretnénk megtudni, hogyan működött a határok átlépése korábban.
Trianon hatása
Az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések során 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban írták alá a felek azt a békeszerződést, aminek értelmében elcsatolták Magyarország közel kétharmad részét. Az új határok meghúzásakor nem vették figyelembe a korábbi gazdasági, közigazgatási és etnikai határokat, ennek következtében a határmenti területeken átalakult az itt élő emberek társadalmi és gazdasági élete is.
Voltak olyan települések, amelyek a korábbi centrális szerepből a perifériára szorultak, ugyanis sok esetben a központnak számító nagyobb városok a határon túlra kerültek, így egy teljesen új helyzet alakult ki, ami gazdasági hátrányokat eredményezett. Az egyes települések között korábban kialakult gazdasági kapcsolatok megszűntek, új központok jöttek létre. Több olyan település is van, melyet az országhatárok kettészeltek. Ezek közül a legismertebb példák Sátoraljaújhely vagy Komárom. Több esetben a települések határának egy része is átkerült a szomszédos országba, ami az egyes családok számára jelentett problémát, mert így a termőföldjeik határon túlra kerültek, amit azonban továbbra is művelni kívántak. Ezen terület művelését szolgálta a kishatárforgalom bevezetése.
A határok a társadalomra, társadalmi életre is hatással voltak. Számos esetben egymással szomszédos településen élő családokat szakítottak szét, akiknek ezáltal az alapszintű kapcsolattartás is akadályt jelentett. A korábban kialakult szokásaik is átalakultak, ami a szociális életükben is változást hozott (például a korábbi párválasztási gyakorlat módosult). A határok bizonyos szinten átjárhatóak maradtak, azonban a korábbi szoros kapcsolatok megszűntek a települések lakói között. Ahol közel volt a településhez egy határátkelő, ott nagyobb esély volt a kapcsolatok megtartására, azonban ez is korlátozódott és idővel meg is szűnhetett.
A határellenőrzés új formái
Trianon után
1938-ban az első bécsi döntés alapján visszacsatolt területeken kiutazási engedélyre is szükség volt az útlevélhez, ha valaki el kívánta hagyni az országot. A két világháború közötti időszakban a határszéli forgalom volt jelentős, amely főként a kettősbirtokkal rendelkezők számára volt fontos. A birtokosok földjei a határon túlra kerültek és ott művelték őket, azonban Jugoszlávia és Románia hatóságai próbálták ellehetetleníteni a földek művelését a különböző igazolványok kiállításának késleltetésével, vagy a már meglévő igazolványok semmibevételével. Sok esetben nem engedték át a birtokosokat a határon. Csehszlovákia felé ilyen problémák kevésbé voltak tapasztalhatók.
1940 őszén Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, és több szomszédos települést elválasztott egymástól a határ. Fiatfalva és Újszékely településekkel is ez történt, ahol a különélő családtagok csak levelek, fényképek segítségével tarthatták a kapcsolatot, valamint ritkán titokban a határhoz közel tudtak találkozni egymással. A román oldalon maradt emberekre szigorú szabályok vonatkoztak, például megtiltották az összejöveteleket, illetve sötétedés után nem volt szabad az utcán tartózkodni. Többeket ezen szabályok megsértése miatt hadbíróság elé vezettek.
Kishatárforgalom
A kishatárforgalom a határok mentén élő emberek számára volt elérhető 1920 után. A határsáv meghatározott kiterjedésű volt (10-15 km mélységű), és évente akár 10-12 alkalommal is átkelhettek a szomszédos országokba a határsávban élők. Meghatározott számú napot tartózkodhattak alkalmanként a szomszédos ország kishatársávjában, ez legtöbb 10 nap volt. Ezek országonként és időszakonként is változtak az országokkal kötött megállapodások függvényében. Utazni főként hozzátartozókkal való találkozásra családi események, súlyos betegség, hozzátartozó halála, illetve sürgős orvosi segítségnyújtás céljából lehetett.
A kishatárforgalomban volt lehetőség arra is a többszöri átkelések miatt, hogy csempésszenek az emberek, és olyan termékeket juttassanak át egyik országból a másikba, ami hiánycikk volt a szocializmus idején (például farmer, harisnya, szépségápolási termékek). Külön praktikák alakultak ki arra, hogy a vámosok és a határőrök elől hogyan és hova dugták el a csempészni kívánt árut. Az autóval csempészők főként a kárpit alá rejtették a csempészárut.
A szocializmus évei
A határokon való átjárást törvények szabályozták, amelyek magukba foglalták az útlevél-kérelmezéshez kapcsolódó feltételeket, például hogy egy évben mely országba hány alkalommal és milyen előzetesen teljesítendő feltételekkel lehetett utazni. 1961-ben jelent meg az útlevelekre vonatkozó rendelet, ami a külföldre való utazásokat szabályozta. Ezt nyolc-tízévente módosították, szabályozva, hogy melyik hatóságnál kell kérelmezni az útlevelet, meddig érvényes, hány utazásra jogosít fel, illetve ki az, aki megkaphatja. A nyugatra való utazást nagy mértékben korlátozták, szinte nem is volt lehetséges.
Az útlevelek kiadásának nehézségei és elhúzódó folyamata mögött az állt, hogy az akkori államvezetés tartott a nagy számú disszidálástól, ezért még a kérelmezés ideje alatt is személyes meghallgatáson kellett részt venni, ahol a kiutazás célját kellett ismertetni, illetve biztosítani a hatóságot a hazatérésről.
„Amikor a 60-as években a Mama elvitt egy autóbuszos társasutazásra a Tátrába, mindenféle engedélyekre volt szükség. A rendőrségre jártunk pecsétekért, papírokat beadni. Mivel a Papa nem jött velünk, szükség volt az ő jóváhagyására is az utazásomhoz. Ő akkoriban vidéken dolgozott, így le kellett volna mondani az útról. A Rómer Flóris utcai rendőrségről kifelé a kapus rendőr megkérdezte, hogy miért vagyunk ilyen szomorúak. A Mama elmesélte neki. A rendőr mosolygott, és rámutatott a szemben lévő tejboltra. Látják azt a boltot? Oda kell átmenni, és ott találnak tanukat, az apuka aláírását pedig nem hiszem, hogy az anyuka nem tudná odafirkantani. Átmentünk, majd vissza. Az officér odafönt mosolygott, hogy az apuka milyen gyorsan hazaért Békés megyéből, és alá is tudta írni. Megkaptuk a betétlapot.” (N. Z. közlése, a beküldő helyesírását követve)
1972-ben bevezették a kettős útlevelet, ami azt jelentette, hogy a szocialista országokba „keleti” (piros) útlevéllel, a világ többi országába szóló (kék) útlevéllel lehetett utazni. A piros útlevél ekkor még öt ország (Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, NDK és Románia) területére volt érvényes. Ezen országok körét később bővítették, és további két országba (Szovjetunió és Jugoszlávia) utazhattak vele évente öt alkalommal. A nyugati (kék) útlevéllel látogatásra kétévente, turisztikai céllal pedig háromévente lehetett utazni. 1984-től a magánútlevelek egységesek lettek, vagyis megszűnt a piros útlevél, helyette minden utazáshoz a kék útlevelet használták. Utazni azonban továbbra is csak a benne megjelölt országokba lehetett.
A dél-magyarországi területekről nagyon sokan Szabadkára jártak vásárolni. Jugoszlávia Tito idejében “Nyugatnak” számított, ahol jobb minőségű árut lehetett kapni, illetve az “olasz piacon” nálunk beszerezhetetlen farmert. Szeged, Kiskunhalas környékéről többek között ruhaneműt, függönyöket, szőnyegeket, lemezeket, a gyerekeknek pedig rizses csokit vettek.
Csehszlovákia ebben az időben elsősorban sportfelszereléséről volt ismert a magyarországiak körében. Az új ruhaneműt a határ előtt vették magukra az utasok, hiszen hivatalosan nem hozhatták volna át a határon.
1987-től bevezetésre került az úgynevezett világútlevél, ami a korábbiakkal ellentétben a világ összes országába érvényes volt és korlátlan számú utazásra jogosított fel. Ennek hatására indult el a „Gorenje-turizmusként” ismert nyugati bevásárlóturizmus Ausztria felé, aminek lényege az volt, hogy elektronikai eszközöket, háztartási gépeket, főként videómagnót és Gorenje márkájú hűtőládát vásároljanak.
„… Ekkortájt indult be az a „betegség”, amit csak határbetegségnek neveztem el. Már akkor is, de később aztán még inkább, amikor az emberek már nyugat felé is utazhattak. A határ felé közeledve az ember gyomorszája táján egyre fokozódó nyomás alakult ki, amely a határhoz egyre közelebb érve egyre erősebb görcsben nyilvánult meg. A nyugati utakra akkoriban a 30 napos eltávra rengeteg, azaz 70 USD átváltására volt lehetőségünk. Hivatalosan! Azonban a feketepiac működött, és a feketepiaci áron vásárolt dollárokat, márkákat az ember gondosan elrejtette az alsóneműjében vagy a zoknijában. Ha megtalálták, akkor irány haza, pénz veszve, és 15 évig nincs újabb utazás. Ha megúszta az ember, akkor a határon átérve a gyomorgörcs egy pillanat alatt elmúlt.” (N. Z. közlése)
Az Európai Unióhoz való csatlakozás
A határokon való átlépésben a következő nagy változást az Európai Unióhoz való 2004-es csatlakozás jelentette, melynek részét képezi a schengeni egyezmény. Ennek értelmében a schengeni térségbe tartozó országok között megszűnik a határellenőrzés. Ez azt jelenti, hogy nincs szükség az okmányok felmutatására az országhatáron való átlépéskor. Magyarország 2007 végén csatlakozott az egyezményhez, ennek eredményeképpen azzal a három szomszédos állammal (Ausztria, Szlovénia és Szlovákia) szűnt a meg a teljes határellenőrzés, akik szintén alkalmazzák ezt a gyakorlatot. Románia és Horvátország szintén aláírta az egyezményt, azonban nem alkalmazza azt, így a két ország egyszerre ellenőrzi az okmányt és a határátlépés személyi igazolvánnyal is megtörténhet.
Határok a Skanzenben
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum a Határtalan Skanzen tematikus év keretén belül a Nemzeti összetartozás éve kapcsán az összmagyarság kulturális összetartozását és az első világháborút lezáró békediktátum hatásait mutatja be a látogatóknak. A tematika fő ívét a „határ” fogalom adja, gondolva ezzel nemcsak a fizikai, hanem a testi, az emberi és az emberéleteket érintő határokra is. A múzeum állandó kiállításában többek között a Kisalföld tájegységben lévő harkai lakóházunkban is reflektálunk a határra. Harka is azon Sopron környéki települések közé tartozott, ahol 1921 decemberében népszavazás keretében szavaztak arról, hogy Ausztriához vagy Magyarországhoz szeretnének tartozni. A többség az Ausztriához tartozás mellett szavazott, azonban Sopron és a többi résztvevő település döntő többsége Magyarországhoz kívánt tartozni, így maradt magyarországi település Harka.
A tematikus év keretén belül a múzeum gyűjtést indított HATÁRtörténetek címmel, melynek célja, hogy az 1920 és a 2020 között eltelt száz évből határtörténeteket, a határokhoz kapcsolódó tárgyakat és fotókat összegyűjtse, majd ezeket egy virtuális közösségi kiállítás formájában közzétegye a Skanzen honlapján.
Amennyiben Ön is rendelkezik ilyen történettel, tárggyal vagy fotóval, és azt szívesen megosztaná vagy felajánlaná, kérem, jelezze a hatartortenetek@skanzen.hu email-címen!
borítófotó: Vámvizsgálat komáromnál, 1964, Fortepan
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett.
SKANZENBLOG 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!