A Skanzen új élő történelmi játéka a bemutatott eseményeket egykor valóban megélő szereplők történetén nyugszik. Ezen programjaink segítségével a múlt egy-egy szeletének bemutatásával, a korabeli mindennapok felvillantásával igyekszünk közelebb hozni az elmúlt korok embereinek gondolatvilágát, érzéseit és motivációit. A jeleneteket átfogó kerettörténetet és a forgatókönyvet színházas dramaturg írja, a történetek hátterét pedig muzeológusok rajzolják meg. Így zajlott ez a trianoni békeszerződés miatt Munkácsról menekült vasutas, a csempész és a nemesradnóti tanító esetében is.
Vagonlakók – Trianon árvái
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után a régi-új utódállamok már az 1920. június 4-én megkötött trianoni békeszerződés előtt megkezdték a magyar területek elfoglalását, aminek következtében
1918 végén tömeges és nagyrészt kényszerű menekülés kezdődött meg az ország belseje felé.
Az 1920-ban létrehozott Országos Menekültügyi Hivatal statisztikája szerint az összes elcsatolt területről 1924-ig nagyjából 350 ezer ember hagyta el otthonát és jött a trianoni határok által kijelölt országrészbe, utólagos becslések ezt a számot 425 ezerre teszik. A menekültek egy jelentős része – az egykori államapparátusát működtető hivatalnokok, értelmiségiek és a középosztály különböző csoportjai mellett – az államvasúti dolgozók közül került ki. A békeszerződés után készült statisztikák és hivatalos beszámolók alapján feltételezhetjük, hogy az elcsatolt területekről menekült vasúti alkalmazottak végső létszáma 20 ezer – családtagjaikkal együtt pedig közel 70–80 ezer – fő körül alakult, így mindenképp említésre méltó részét jelentették a trianoni döntés következtében az ország belseje felé menekülőknek.
Az elcsatolt területeken a magyar közalkalmazottaknak ahhoz, hogy továbbra is betölthessék állásaikat, hűségesküt kellett tenniük az újonnan létrejövő cseh, román és szerb–horvát–szlovén államokra. Akik ezt megtagadták, azokat kiutasították és vagyonukat vesztve menekülniük kellett. Mások „önként” hagyták hátra – sokszor vasúti tehervagonokban – addigi életüket. Nincsenek pontos adatok arról, hányan követték hivatalukat az új határok közé, hány főt utasítottak ki a csehek, a románok és a szerbek, és hogy mennyien voltak azok, akik „csak” elhagyták szülőföldjüket.
Nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó. Összesen 40–50 ezren lehettek – azonban 16 ezer főnél többen egyszerre sosem – azok, akik vasútállomásokon félretolt teherkocsikban tengették mindennapjaikat. A menekültek egy másik része tömegszállásokon és gyorsan hírhedtté váló külvárosi barakktelepeken vagy rokonoknál lelt menedéket, esetleg minden ingatlanukat és ingóságukat eladva új házat tudtak venni.
A menekültek tömegeinek beilleszkedése a trianoni magyar társadalomba hosszabb ideig tartott és feszültségektől sem volt mentes.
Integrációjuk ugyanakkor nemcsak a kudarcról szólt, hiszen többeknek sikerült korábbi beosztása szerint – vagy teljesen új munkakörben – állást találnia, így pedig sikerrel alkalmazkodnia a megváltozott körülményekhez.
A húszas évek végére a MÁV vagonjai lassan felszabadultak, a beköltözési moratórium és a szükséglakások építésének hatására a vagonlakók száma 1922-től csökkenni kezdett. Az utolsó vagonlakó 1927 februárjában hagyhatta el a vasúti kocsiját.
Ébersz Gyula, a „huncut néma” fia
Ébersz Gyula 1875-ben született a Nógrád megyei Baglyasalján. Édesanyja ungvári magyar leány volt, édesapja német származású nógrádi bányász. Apjáról, Ebers Ertmanról maradt fenn a családi legendáriumban a következő történetet: Ertman rendszeresen járt vadászni Ungvár környékére. A téli vadászatokhoz szarvasbőrből jégeralsót, nadrágot és inget készíttetett magának. Erre csak egy könnyű kabátot vett fel, így fürgén tudott mozogni, míg többi vadásztársa nehézkesen mozgott nagy, hosszú bundájában. Nem tudták, hogy Ertmant a szarvasbőr alsóruhája védi meg a hidegtől. Tréfásan ugratták és mondogatták neki: „Ez a huncut német bezzeg nem fázik.”
A vonatok, a szerelvények és a vasútállomás izgalmas, modern dolgot jelentett Csapon (ma Ukrajna) is, a haladást szimbolizálta. A vasút fejlődése a „boldog békeidők” egyik megtestesítője volt. Gyulának és családjának egyik kedvenc vasárnap délutáni időtöltése volt, hogy kimentek a csapi állomásra és az induló/érkező vonatokat figyelték.
Ébersz Gyula 1908. május 26-án lépett be a Magyar Királyi Államvasutakhoz, szolgálati idejét Sátoraljaújhely–Királyházán kezdte meg szemafor-felvigyázóként, de már korábban, 1905 februárjában gépkezelői vizsgát tett.
Szemafor
A szemafor, vagy más néven alakjelző, a vasúti pálya mellett felállított, a vonatforgalmat szabályozó jelzőberendezés. A szemafor árbócának (vas tartószerkezetének) tetején található vörös-fehérre mázolt jelzőkar vagy jelzőkarok helyzetével (sötétben petróleumlámpával megvilágított jelzőüvegeken keresztül jelzőfényekkel) ad jelzést, azaz parancsot a mozdonyvezetőnek és a mozdonyszemélyzetnek. A jelzések megtiltják vagy engedélyezik a vonatközlekedést, a továbbhaladást engedélyező jelzés pedig a közlekedés módját és mikéntjét is meghatározza. A jelzőkarokat vonóvezetékeken keresztül a forgalomszabályzást végző dolgozók állítják továbbhaladást engedélyező vagy megtiltó állásba.
Első munkakörében még nem fizetést, hanem napidíjat kapott. 1910 végén helyezték át Munkácsra, ahol először segéd szemafor-felvigyázóként, majd néhány hónap múlva az altiszti képesítő elvégzése és kinevezése után már szemafor-felvigyázóként dolgozott. Fizetése ekkor 1200 koronát tett ki, majd előléptetéseinek köszönhetően javadalmazása 1918 végére már 1800 korona volt. Az első világháború során, 1917-ben IV. osztályú Polgári Hadi Érdemkereszt kitüntetést kapott. A MÁV szolgálati táblája és Gyula arcképes igazolványának bizonysága szerint 1919 elején, „státuszrendezés” után első osztályú „semaphor-felvigyázóvá” lépett elő, ekkor évi fizetése már elérte a 2200 koronát.
1920 májusában – áthelyezés következtében – szolgálati helye Debrecenre változott. Az egyszerű helyváltásnak tűnő esemény mögött azonban nehéz döntés állt, amit hosszú hónapokig tartó kiszolgáltatott helyzet követett.
Munkács 1919-es cseh megszállása után Gyula nem tette le a hűségesküt az új Csehszlovák államra, így feleségével, Szabó Lujzával (akivel 1900-ban házasodtak össze), és gyermekeikkel
hosszú, kilátástalan útra indultak az ország belseje felé. Hónapokig laktak egy vasúti kocsiban,
míg végre a családfő Debrecenben kapott állást és szolgálati férőhelyet.
A családi emlékezet szerint Gyula nagyon szépen tudott furulyázni, szerette és becsülte feleségét és gyermekeiket. Rendkívül megbízható, a végletekig becsületes ember volt: az első világháború végén a menekülők számos értéket hagyták hátra a munkácsi vasútállomáson, így egyes vasúti dolgozók vagyonokat tudtak összeharácsolni az elhagyott, ottfelejtett javakból. Ébersz Gyula az egyik nap egy behorpadt rohamsisakot hozott haza az állomásról, mondván, jó lesz az majd csirkeitatónak.
Rövid élete a trianoni békediktátum miatti menekülés viszontagságai után Debrecenben fejeződött be, 1920-ban. Feleségéről és gyermekeikről a MÁV a későbbiekben is gondoskodott, özvegyi nyugdíjat, gyermeksegélyt és lakbértámogatást biztosított számukra.
Gyula zöld bőrtokba foglalt vasutas igazolványára felettébb büszke volt, az első pecsétet 1911 januárjában ütötték bele. Az igazolvány fedőlapján német–magyar kétnyelvű, aranybetűs felirat olvasható: „Legitimation… Igazolvány vasúti dolgozók részére”. Arcképes igazolványának fényképe alatt két kis cédulát tartott, melyeken saját kézírásával egy-egy rövid fohász olvasható:
„Istenem őriz
minden utamban
oltalmaz segíts
munkámba”
„Mindenható Kegyelmes
Istenem légy velem
őriz oltalmaz ez évben
és minden napjain ad meg
minden napi kenyerünket
és szabadits meg a gonosztúl
ammen”
Ébersz Gyula életének egy egyszerűnek tűnő momentuma, az áthelyezés a valóságban radikális változást, drámai fordulatot jelentett. Történetét megismerve feltárul, milyen nehéz döntést jelentett 100 évvel ezelőtt egykori honfitársainknak a vesztes első világháború utáni zűrzavaros időszak, majd a trianoni békeszerződés következtében mindenüket – szülőföldjüket, gyökereiket, teljes addigi életüket – hátrahagyni, kiszolgáltatott helyzetbe kerülve menekülni, majd pedig mindent újrakezdeni a „régi-új” hazában.
A hiteles karakter hátterének megrajzolásában nagy segítségemre volt dr. Magyari Márta, a Déri Múzeum főmuzeológusa, akinek ezúton is szeretnék köszönetet mondani, hogy megosztotta velem dédapja történetét.
A Határtalan Skanzen év keretén belül berendezett „Vagonlakók – Trianon árvái” c. kiállítás már látogatható a Skanzen bejárati épületének Vasútállomásán.
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett. A cikkekben szereplő fotók felhasználása forrásmegadással engedélyezett.
SKANZENBLOG 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!