Hol a határ? Mi a határ? És minek van egyáltalán határa? Nézőpont kérdése, hogy hová helyezzük vagy hol húzzuk meg a határt. Gyerekként a járdán biciklizve csak a nagy, óriás muskátlikkal díszített házig mehettünk, a másik irányban pedig az újságosig. Akkor ez nagy távnak tűnt és messzinek, de ma már tudom, hogy édesanyám az ajtóból kinézve minden gond nélkül látott minket, gyerekeket és ezért ezt a határt jelölte ki nekünk.
A lakótér felosztása
A paraszti társadalomban, a családi élet színteréül szolgáló épület nemcsak méretében, berendezésében és elosztásában különbözött a mai átlagos lakótértől, hanem másként is használták azt a család egyes tagjai. Még a 20. század első felében is leginkább jellemző három osztatú (szoba-konyha-kamra) lakóházakban többnyire a konyhát és kamrát használták a mindennapokban. Ezekben a helyiségekben egyaránt megtalálható volt a pihenés vagy alvás tere, ami a téli időszakokban új funkciókkal egészült ki és a munka és játék helyszínéül is szolgált.
A lakószobában a profán vagyis a mindennapi élet színteréül szolgáló területektől elkülönült a szent sarok,
azaz a szakrális tér, ahol a kegytárgyak, szentképek, családi ereklyék kaptak helyet. Hogy hol játszhattak a gyermekek vagy a ház melyik részét használták az idősek, megtudhatod Mindennek van határa tematikus helyszínünkön a Jánossomorjai lakóházban a Határtalan Skanzen tematikus évben.
A lakóház biztonságot és védelmet nyújtó voltát, azaz a kinti világtól való elkülönülését egyházi rítusok és népi hiedelmek is egyaránt megerősítik. Ma is gyakorolt egyházi rítus a házszentelés: az építés befejezését követően, majd minden vízkeresztkor egyházi személy megáldja, szenteltvízzel meghinti az épületet és megjelöli az ajtófélfát, ezáltal egyfajt védelmet biztosítva nemcsak az épületnek, hanem a benne lakóknak is.
Az ajtó, ablak, küszöb, mint a ház határai a népi hiedelemvilágban is fontos szerepet töltenek be,
ezért sok rontáselhárító cselekmény kapcsolódik a ház ezen részeihez. Ha valaki a ház lakói közül életét veszti, ki kell nyitni az ablakokat, hogy a léleknek szabad útja legyen, nehogy a házban ragadjon és ezért később visszajárjon kísérteni. Az állatalakot öltött boszorkány is csak a küszöbig jut el, a házban már nincs hatalma. A küszöb az épület és a család védelmében is fontos szerepet tölt be, mivel a házi kígyónak nyújt otthont.
„Azt hallottam, mondták az öregeink, a miénkek, hogy a fehér kígyó ijen kicsi öreg házokba szokatt lenni, amejik mindig úgy csinál: sz – sz – sz. Aztán azt mondták, hogy szerencsés az a ház, ahol a fehér kígyó van. Az szerencsét hoz.” (Forrás innen.)
A hiedelem szerint a ház falában és a küszöbben lakó kígyó a család legkisebb gyermekével alakít ki kapcsolatot, szívesen játszanak együtt, a gyermek megosztja vele ebédjét, így örök barátságot fogadnak és a kígyó megígéri, hogy mindentől megvédi a kislányt, a családját és a házat, amiben élnek. A kígyó gyakran őrzi kincseit és a tojásait a küszöb alatt, és ha valami bántódása esik neki vagy a féltve őrzött kincseinek, akkor az a kislányra is hatással van. Ha meghal a kígyó, akkor a kislány is utánahal és a házat is szerencsétlenség éri. Ezért mindig nagyon ügyelnek, hogy a kígyónak jó sora legyen, hiszen ezzel a család saját szerencséjét is biztosítja.
A telek határai
A ház határaihoz fűződő hiedelmekhez képest sokkal profánabb, főleg gazdasági, gyakorlati funkciót töltenek be a telek határát jelölő kerítések vagy egyéb természeti elemek, mint a sövény sáv vagy árok. A kerítések elsősorban védelmi funkciót és birtokjelölő szerepet töltöttek be: a lábasjószágokat és a háziállatokat nem engedték elkószálni, a kóbor kutyákat és vadállatokat nem engedték be. Ezt a praktikusságra való törekvést a 20. század közepétől az egyéniség és a presztízs kifejezése váltotta fel, hiszen Halák Emese megfogalmazása szerint:
„A kerítés az építtető, illetve a tulajdonos első számú névjegye, kirakata, kifordított pénztárcája,
az első rejtett – a tárgyi világ jelnyelvén megszólaltatott – kommunikációs csatorna a külvilág felé, melyen keresztül a kerítés mögött lakó mintegy leképezi önmagát és megjeleníti az adott közösségben, társadalomban elfoglalt helyét.”
A falu és határai
A nagyobb közösség által hasznosított területek határát, azaz a növénytermesztés és állattartás céljára használt területeket különböző módokon jelölték. A környezet adta lehetőségeket kihasználva fákat jelöltek meg (szeggel, különböző formák bevésésével stb.), kő- vagy földhalmokat alakítottak ki. A természet adta és ugyanolyan könnyen el is vehette (akár emberi segítséggel) a kialakított vagy kinevezett határjeleket. Az ebből fakadó birtokviták fennmaradt dokumentációja gazdag kutatási anyagot biztosít a feudális kori határjelek és a hozzájuk fűződő szokások témájában.
Az ún. határjárás során a közösség férfi tagjai és a legények végigjárták a határjeleket, ahol szükséges volt, ott felújították, renoválták őket. A legényeket első határjárásuk során a fontosabb jeleknél megvesszőzték, hogy a fizikai fájdalomhoz kapcsolódó emlék minél tovább és pontosabban megmaradjon, hiszen
sok esetben a közösség emlékezetén alapultak a határok.
A határjelek egyik különleges formáját alkotják az ún. titkos határjelek, melynek célja a természeti viszonyok múlandóságának kijátszása, a földkupacok, határhalmok mélyére rejtett téglákkal, szénnel, üveg vagy fém tárgyakkal. Az elrejtett objektumok rongálás esetén is megmutatták, hol és merre húzódik a határ. A község határában megművelt területek felosztása, azok határának megállapítása és kijelölése több módon is történhetett. Az egy gazda által használt területeket nyilasnak is nevezték, utalva ezzel a kijelölés módjára. A bizonyos időközönként újraosztásra kerülő földeket parcellákra tagolták és ezek jeleit egy-egy ún. nyílra vagy vesszőre vésték és a nyílkötegből sorsolták ki, melyik földet ki fogja használni.
De a falu nemcsak a határterületein volt tagolt, hanem a lakóközösség között is megfigyelhető egyfajta differenciálódás, melynek egyik szervezőeleme a lokalitás. A különböző utcák vagy az egyutcás falu két végének lakói kisebb egységei a faluközösségnek és sok esetben erős összetartozás-tudattal is bírnak. Erre épül a szomszédság, mely az erdélyi szászok körében kiemelt fontossággal bírt és bír a mai napig az Erdélyből elköltözöttek között is.
Közigazgatási határok és jelentőségük
Hogy miért és mikortól van szükség a határok jelölésére? Időben egészen messzire kell visszatekinteni, hiszen a letelepedett életmód kialakulását követően nőtt meg egy adott terület jelzésének fontossága. A vármegyék, később a megyék határai közigazgatási- és jogi értelemben töltenek be fontos szerepet, az egyén életében sokkal fontosabb a település, mint egység, hiszen identitást, hovatartozást képző szerepe van.
De ha a határ szót halljuk, talán a legtöbben az országhatárra gondolunk, melynek jelölésére egy viszonylag egységes rendszert használnak, a földrajzi adottságok nyújtotta lehetőségek szerint. Bár mondhatjuk, hogy az elmúlt 50 évben közel állandónak tekinthető az országhatár, mégis bizonyos időközönként felülvizsgálják az egyes szakaszokat, újramérik és -telepítik az oszlopokat, köveket, jeleket. Nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy például 100 évvel ezelőtt is radikálisan megváltoztak az ország határai, ami az így határszélre vagy másik országba kerülő települések lakóinak mindennapi életét teljesen megváltoztatta.
Az idei Határtalan Skanzen tematikus évben egyéni életutak, sorsok megelevenítésével a korszak miliőjéhez kerülhetnek közelebb látogatóink minden hétvégén, a Skanzen három különböző helyszínén bemutatásra kerülő élő történelmi jeleneteknek köszönhetően.
Ennek ellenére az országhatár is keretet ad az életünknek, elhelyezi Magyarországot a világ térképén. Hogy mit jelentett először külföldre utazni vagy mit hozhattak haza a ’90-es évek előtt a határon, azt hamarosan megtudhatjuk a Skanzen Határtörténetek című online kiállításából. Sőt! Ha Ön is részese szeretne lenni, megoszthatja saját vagy szülei, nagyszülei történetét.
A tematikus évben látható Határ-jelek című szabadtéri installáció segítségével pedig a határjelölések különböző fajtáit, a határ témájának mélységeit fedezhetjük fel.
Borítófotó: Mindszentkállai porta léckapuval. Magyar Népi Építészeti Archícum, F 22
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett. A cikkekben szereplő fotók felhasználása forrásmegadással engedélyezett.
SKANZENBLOG 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!