„Hej Fiam, bizony azt kell mondjam, itt Kispaládon is más lett az élet mióta az a béke megköttetett a háború után. […] Én azt mondom, rosszabb világ van most, mint annak előtte volt. Sej, mikor Nagypaládra is csak úgy átmehettünk, mikor úgy tartotta kedvünk, és nem kellett senki emberfiától engedélyért folyamodnunk, mint most csak mert egy kerítést húztak a két falu közé. […] Mi lesz így a családdal? Mert eztán már csak ritkán láthatjuk egymást, és arra is különleges alkalom kell. Mert ugye azt mondják, mehetsz, ha kint rekedt birtokodon dolgoznál, vagy a rokonaidat látogatnád, esküvőre vagy temetésre mennél, de azt már nem említik, milyen bonyolult és hosszadalmas, míg a szükséges papírosokat megszerzed, hogy átléphesd a határt.” – hallhatjuk a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kispaládi portáján megszólaló fiktív, de valóságos eseményeken alapuló történetben.
Hogyan tudunk párhuzamot vonni napjaink történéseiben és a fent idézett elmesélésben? Hogyan tartották a kapcsolatot a családtagok a trianoni békeszerződés alapján felállított új államhatárokon át az utána eltelt évtizedekben és hogy tartották/tartják a koronavírus által megnehezített határátjárás során manapság? A 100 év alatt megjelent technikai fejlődés ma már nagyban megkönnyíti a kommunikációt a külföldön élő, dolgozó családtagjainkkal. Hallhatjuk egymás hangját telefonon keresztül vagy láthatjuk egymás arcát különböző internetes telekommunikációs alkalmazások segítségével. A Határtalan Skanzen tematikus év kapcsán gyűjtött Határtörténetekből azonban képet kapunk arról, hogy hogyan zajlott mindez a trianoni békeszerződés után, illetve az azt követő években.
Magyarországot jelenleg 2215 km hosszú államhatár határolja, mely az első világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések során alakult ki. Az 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban aláírt szerződés értelmében elcsatolták Magyarország közel kétharmad részét. A korábban egymással szomszédos települések külön országba kerültek, így az ott élők különböző szükségletei kielégítésének lehetőségei korlátozódtak. Ilyen volt például a rokonokkal való kapcsolattartás, a párválasztás vagy a gazdasági lehetőségek korlátozódása.
„Észak-Komárom – Dél-Komárom, Rév-Komárom – Át-Komárom. Ezekkel a nevekkel különböztetjük meg Komárom szlovák ill. magyar területen, a Dunától északra ill. délre fekvő részét. Édesapám családja révkomáromi. Jókai Mór szülőháza mellett volt a házuk, a két utcára néző, minden oldalon beépített telken anyai nagyapjának nagy műbútor-asztalos műhelyével. Nagyanyám rokonai segítségével nevelte három fiát, mivel férje spanyol-náthában meghalt. […]
Édesapámnak 1946-ban megszületett első gyermeke, aki csecsemő korában meghalt. Miután családja és özvegy édesanyja eltartására semmi reménye nem volt Komáromban, nem várta meg az áttelepítést, hanem 1947 karácsony éjszakáján csónakon menekült át a zajló Dunán Magyarországra. Székesfehérváron apósához költözött, akárcsak a házukból kibombázott másik vő. Így három család, három generáció élt egy lakásban, közös háztartásban.
Édesapám Komáromban maradt édesanyját, testvéreit, rokonságát évekig nem is láthatta, csak levélben érintkezhettek egymással. Gyerekként mindig csodálkoztam, miért ír a borítékra Dezider Csukást, Margita Csukasovát. Apám édesanyjával csak úgy találkozhatott, hogy megírta neki, mikor megy Dél-Komáromba. Olyankor nagymama kiment a sziget-kertjükben a Duna-partra, papa a Duna másik partján a telekkel szemben lévő töltésre, és onnan integettek egymásnak. A hang persze nem hallatszott át, de nem is lett volna tanácsos kiabálniuk.” (H.CS.I. közlése, a beküldő helyesírását követve)
El tudjuk-e képzelni, hogy a dombon át való integetés sem adatik meg a családtagok számra? A következő történetben majd’ 20 év telt el anélkül, hogy a történetben szereplő testvérek találkozzanak egymással. A viszontlátás örömét fényképen is megörökítették.
„…a Bódva völgyében élt a csodálatos Szádellői Völgy elő- és erőterében Szádudvarnokon apai nagyanyám, öt gyerekével. A határ alapjaiban változtatta meg a család életét. Nagyapám amerikás magyarként a spanyolnátha áldozata lett Amerikában. Legidősebb lánya őt akarta megkeresni, de már nem találta, és ő sem tért vissza, amerikai állampolgár lett. Apám Debrecenben kezdett jogi tanulmányokat, tehát magyar állampolgár maradt. Nagyanyám és a kisebb testvérek csehszlovák állampolgárok lettek, és szülőföldjükön próbáltak boldogulni. Legközelebb 1938-után találkozhattak bátyjukkal.” (H. B. közlése, a beküldő helyesírását követve)
Más családtagok a trianoni határmeghúzás után nem hagyták el lakhelyüket, így a család többi része – ha külön településen éltek – a későbbiekben is a határon túl maradt. Velük azonban sikerült tartani a kapcsolatot, bár ehhez is sok viszontagságon (és illegális határátlépésen) kellett keresztülmenniük.
„Az országrész visszacsatolása után – ti. Horthy Miklós kormányzása alatt, 1940-44 között Magyarország visszaszerzi elcsatolt területeinek egy részét, a szerk. –a negyvenes évek elején évente nyaraltunk testvéreimmel Szádudvarnokon a nagyanyámnál, és ottani, meg jánoki unokatestvéreim sorra Nagykátára látogattak, ahol apámnak ügyvédi irodája volt. Az ismét meghúzott határ ezt nem tette szabályos úton lehetővé, így lettem ikertestvéremmel együtt gyerekkoromban illegális határátlépő. 1951 és 1952-ben nagybátyám átvitt a másik oldalra. Nagykátáról vonattal Komjátiba utaztunk. másnap kerékpárra ültetett mindkettőnket, és gyalogosan áttolt a határon Jánokra, ahol a határ közelében volt testvérhúga családjának a tanyája. Itt is eltöltöttünk néhány napot, és lovaskocsival vitt Szanyi István, nagybátyám sógora Szádudvarnokra. Visszafelé ugyanígy történt. Második alkalommal vissza nem az ismert úton jöttünk, hanem a hegyen keresztül, gyalog: Szádudvarnok (Dvorniky) –Méhészke (ma Vcelare) – hegynek föl – határ – hegyen le – Komjáti útvonalon.
Ezt az útvonalat nagybátyám jól ismerte, többször elmesélte egyik izgalmas, veszélyes útját, ezt egy jegyzetében is megörökítette. Méhészkén határőr laktanya is volt, a környékbeliek jól ismerték a járőrözés rendszerét. Egy alkalommal a hegyen átkelőben még a túloldalon észrevette, hogy határőrök közelednek, azok is észlelhettek valamit, mert figyelmeztető lövést is adtak le. Nagybátyám meglapult egy horhosban, talán órákig is. Valahogy így érezhetett ezeken az útjain, idézem:
Isten a megmondhatója le és föl hányszor jártam meg az Angyalgarádicsot és az Ördögpartot? Vad módjára a Liget alja felé, hogy csúsztam, hogy ugrottam oly távolságokat, hogy dicsőségére vált volna a legjelesebb atlétának is. Féltem-e? Igen, féltem, úgy ahogy a vad fél a rengetegben. Minden parányi nesz eljutott idegeim központjába, az agyba. S az olyan csendet parancsolt rám, hogy vérem lüktetését sem hallottam, vagy mondhatom, a vérkeringésem is megállt, ha figyelnem kellett a vélt veszélyre. Az igaz, Isten segítsége is kellett hozzá – nem csak a szerencse. és talán „eszelős merészség”. Mégis inkább a szeretet kísért útjaimon.“
(H. B. közlése, a beküldő helyesírását követve)
A határmenti térségben lakó személyek külön engedéllyel, az ún. kishatárátkelő útlevéllel meghatározott számban és időben átléphették a határokat. A beküldött történetből ennek alkalmazása rajzolódik ki előttünk.
A kishatárforgalom a határmenti településeken lakó személyek a szomszédos országok határának útiokmányok nélkül (vagy a későbbiekben meghatározott útiokmányokkal) való rendszeres és gyakori átlépését jelenti. A határmenti lakosok a hatályos jogszabályban erre engedélyezett útlevéllel léphették át a határt, a benne foglalt számban és időtartamra.
„A dédnagypapám 1902-ben született az akkor még Osztràk-Magyar Monarchia (azonbelül Magyar Királyság) területén. Véget ért az első világháború, megköttettek a békeszerződések is. Dédnagypapám és családja: szülei, testvérei Csehszlovákiába kerültek, kedvese (dédnagymamám) viszont a Magyar Kiràlyság területén élt. Jó, hát itt kb. 13 km távolságról beszélhetünk a két település között és valahol félúton húzták meg az államhatárt. Ennek következtében mivel kb. földterületeit vágta ketté az államhatár így dédnagyapám nehéz helyzetbe került. Ennek nyomán kapta az alábbi útlevelet, ami biztosította a két ország közötti utazás lehetőségét. Persze, ez a helyzet hosszú ideig nem működhetett, így el kellett döntenie, hogy melyik ország lesz az otthona. Ezt az okiratot 1925-ben adták ki Prágában, “csehszlovák” és francia nyelven, de néhol magyar bejegyezés is van benne. és biztosította az átjárást Csehszlovákia és a Magyar Királyság között.” (K. A. közlése, a beküldő helyesírását követve)
Számtalan más történet is felidézi a szétszakított családok életét, a különböző emberi sorsokat, a nehéz életkörülményeket. Hogyan segített a kishatárforgalom a Gulyás családnak abban, hogy végül Szegeden tudjanak letelepedni? Történetük, és egyéb határokhoz fűződő emlékeket más családok elmeséléseivel együtt a Skanzen Határtörténetek című virtuális kiállításán találhatnak az érdeklődők.
Az új koronavírus elleni küzdelem érdekében bevezetett korlátozások ismét megnehezítik a határon túl élő, dolgozó családtagokkal való személyes kapcsolattartást. A technikai fejlődés által megjelent virtuális tér azonban kibővíti a velük való kommunikációs lehetőségeket. Természetesen a videós beszélgetések nem pótolják a személyes találkozásokat, de általa a családtagokkal történő kapcsolattartás új dimenziói nyíltak meg számunkra.
Önnek vagy családjának vannak olyan történetei, amely a határhoz kapcsolódik? Amennyiben rendelkezik ilyennel és szívesen megosztaná velünk, kérem, jelezze a hatartortenetek@skanzen.hu e-mail címen!
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett. A cikkekben szereplő fotók felhasználása forrásmegadással engedélyezett.
SKANZENBLOG 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!