A muzeológiai munkám egyik legizgalmasabb része a tárgygyűjtés. Amikor kiválasztjuk a Skanzenben felépítendő épületeket, akkor igyekszünk minél részletesebben megismerni az ott élt család életét, a ház egykori berendezését.
Milyen tárgyi világ vette körül egykor a lakosokat?
Mire emlékeznek a családtagok gyermekkorukból?
Melyik tárgynak hol volt a helye?
Hol vásárolták, ki készítette, mire, hogyan használták?
Idővel milyen változások történtek a berendezésben?
Ezekre a kérdésekre próbálunk meg választ adni.
Mi határozza meg a berendezést?
A skanzen-módszer egyik fontos alapelve, hogy a házainkat egy konkrét korszaknak megfelelően rendezzük be. Ehhez a kiválasztott időhöz gyűjtjük a tárgyakat, amelyek nem lehetnek újabbak a kiállítás idejénél. Ahol lehetőségünk nyílik rá, a személyes életutakon, családtörténeten keresztül egy, a család szempontjából meghatározó évet választunk ki, ezt követi az épület is minden szerkezetében.
Így például a Dél-Dunántúl tájegység faddi házában többek között azért jelenik meg 1907. december 24. szenteste, mert néhány nappal hamarabb született meg a házaspár második gyermeke, így a gyermek születéséhez köthető babonákat és a karácsonyi népszokásokat is bemutathatjuk egyúttal. Továbbá a ház még zsindelyfedést kapott, ami az 1908. évi tűzvész után már kikopott a divatból. Olyan tárgyak sem kerülhetnek ebbe az enteriőrbe, melyek 1907 után készültek.
A berendezést meghatározza a család helyzete, társadalmi, gazdasági pozíciója, a családfő foglalkozása, anyagi helyzete stb. Így a múzeumi berendezés megannyi információt tükröz. A kutatás során dokumentáljuk az építészetet, tárgyakat (használat, történet), a szokásokat, az életmód megannyi részletét. Ennek eredménye a berendezés, amivel a látogató találkozik. Izgalmas a család tulajdonában megmaradt iratok, fényképek, levelek átnézése is. Ezeket – amennyiben a tulajdonos szeretné megőrizni az utódok számára – többnyire szkennelt formában őrizzük meg a múzeumi gyűjteményben. A berendezésben kiemelt szerepet kapnak azok a tárgyak, melyeknek ismerjük a készítésével, használatával kapcsolatos történetüket.
Ha a múzeumba került lakóház a megvásárlás idején már üres, akkor első lépésként – a skanzenek munkamódszerének megfelelően – az adott faluban igyekszünk olyan tárgyakat vásárolni, amilyenek a ház eredeti berendezésében is lehettek. Ilyen esetben figyelembe kell venni a család gazdasági, társadalmi, vallási helyzetét is. Ha a falu szegényebb lakosai közé tartoztak, akkor nem tehetünk a bútoraik közé olyanokat, amiket csak a nagygazdák engedhettek meg maguknak, esztétikailag bármennyire is jól mutatna. Református család enteriőrjébe nem kerülhetnek katolikus családtól származó szentképek, csak ha valóban volt ilyen a berendezésben, amire Erdélyben találtam is néhány példát. Az enteriőrökben a hitelesség az elsődleges szempont, a kimagasló művészi tárgyakból pedig rendezhetünk termes kiállításokat.
Erdélyben sokáig konzerválódott a régi tárgyi világ
Jelenleg az Erdély épületegyüttes elkészítésén dolgozunk. Erdélyben a Ceauşescu-időszak bezártsága, szegénysége sok mindent konzervált, de az 1990-es évektől bekövetkezett gazdasági fejlődés révén a tárgykészlet jelentős része kicserélődött. A helyben, helyi alapanyagokból készített termékeket egyre jobban kiszorítják a gyári műanyag eszközök. A korábbi évtizedekhez köthető tárgyak pedig tűzbe, szemétdombra kerültek, esetleg ószeres vásárolja fel őket.
Szerencsés eset volt, hogy a múzeumba került balavásári lakóházban megmaradt a teljes berendezés, így onnan egyszerre több mint 600 tárgy került a múzeumi gyűjteménybe. A ház a készülő Erdély épületegyüttes részeként lesz majd látható a Skanzenben.
Házról házra, tárgyról tárgyra…. faluról falura
Egy-egy faluban gyorsan elterjed a hírünk, hamarosan egyik háztól a másikhoz küldenek minket. Azokban a falvakban, ahonnan épületeket választunk, helyi segítőink révén sok lakatlan házat, csűrt, melléképületet nézhetünk meg, hiszen ezekben sok évtizeddel korábbi tárgyi világ őrződött meg. A házról házra járás sok időt igényel, viszont közben a tárgyak régi emlékeket csalogatnak elő a tulajdonosból, és így jobban megismerem az egykori életmódot.
Így például Homoródalmáson az volt a szerencsém, hogy egy csűrben tárolt festett ládában ráleltem egy egérfészekre, vagyis egy zsákra, amelyben egy csomó kidobált 19. századi textília volt. Ezeket zsákostul elhoztam a múzeumba, ahol textilrestaurátor munkatársam, Papp Erzsébet a zsákban fellelt darabok közül sokat meg tudott menteni. A padlások is igazi kincsesbányát jelentettek a tárgygyűjtés során, mert egykor az emberek többsége úgy gondolkodott az otthonából kikerülő tárgyakról, hogy még jók lehetnek valamire, ezért nem dobtak ki semmit, hanem a padlásra vitték fel.
A tárgyválogatásra lehetőség szerint restaurátor is eljön, aki abban segít dönteni, hogy a néprajzkutató által bemutatásra érdemesnek tartott tárgyak restaurálhatók-e, avagy például szuvas, korhadt állapotuk miatt el kell engednünk azokat. Rosszabb állapotú tárgyakat csak kivételes esetben gyűjtünk. Így például Homoródalmásról egy nyári konyhában poros, kopott tálast vásároltunk meg, mert ebből a típusból ez volt az utolsó beszerezhető darab. Szerencsére a tárgy a múzeumba kerülése után hamarosan Jakab Dániel restaurátor egyetemi diplomamunkája lett, és a múzeum homoródalmási házának egyik dísze lesz.
A nyári konyhától a műtárgygyűjteményig: A homoródalmási tálas restaurálási folyamata, gyűjt.: Vass Erika, 2008, rest.: Jakab Dániel, 2011
Négyfaluból egy 1913-ban épült nyári konyhát telepítettünk át. Amikor az egyik beszélgetés során kiderült, hogy az istállóban lévő, rossz állapota miatt gabonatárolásra használt láda egykor része volt a nyári konyha berendezésének, és azon aludt a tulajdonos nagyapja, akkor a ládát elhoztuk, restaurálás után pedig vissza fog kerülni eredeti helyére, az 1930-as évek világát bemutató nyári konyhába.
A három kincsesbánya: padlás, műtárgykereskedelem, magángyűjtemény
Amennyiben további darabokra van szükség, a tárgygyűjtés következő állomásaként a szomszédos, ugyanezen régióba tartozó falvakat keressük fel. Gyakran előfordul, hogy a régi tárgyakat korábban eladták a településeket járó felvásárlóknak, ezért szükség esetén ezeket a kereskedőket is felkeressük, megnézzük az éppen aktuális kínálatukat. Műtárgykereskedőktől való vásárlás régóta bevett gyakorlat a muzeológiában, hiszen ezen a forráson keresztül olyan kuriózumok is fellelhetők, amiket terepen nehezen találnánk.
A 19. századra berendezendő házak esetében korabeli tárgyak vásárlása érdekében magángyűjteményeket is fölkeresünk. Szinte minden évben akad néhány olyan megkeresés is, amikor a tulajdonos vagy az örökös a múzeumnak szeretné eladni a sok évtized alatt összeállított gyűjteményét. Ilyen esetekben a tárgyak állapota mellett azt is mérlegeljük, hogy ezen tárgyakat be tudjuk-e tenni enteriőrbe, vagy milyen témájú termes kiállításokban lesz majd rájuk szükség.
Például a szászújfalusi házban a szászok kultúrájának bemutatásához sok olyan kerámiát, festett bútort, hímzett textilt, viseletet vásároltunk magángyűjteményekből, amiket terepen már nem tudtunk volna megvenni. Arra is volt példa, hogy németországi terepmunkánk során az oda települt szászoktól kaptunk ajándékba tárgyakat. Ezek azért nagyon fontosak számunkra, mert személyes történet is fűződik hozzájuk, így a kiállítás üzenete sokkal gazdagabb lesz, mint a „csupán” esztétikai értékkel rendelkező, kereskedőktől, gyűjtőktől származó tárgyak esetében. Néhány különleges szász darabról itt írtunk bővebben és egy teljes női ünnepi viseletről videó is készült.
Bár az utóbbi években a Skanzen jelentősen megnövelte a raktárainak alapterületét, minden tárgy megőrzésére nincs lehetőségünk, a raktárak befogadóképessége véges. Arra is ügyelnünk kell, hogy azonos tárgytípusból (például 20. század második feléből származó korondi kerámiákból) csak a szükséges mennyiség kerüljön a gyűjteménybe.
A tárgyvásárlás elsődleges kritériuma a múzeumban felépülő házak, melléképületek berendezése a családtörténettel összhangban kiválasztott évnek megfelelően. Ennek alapján Homoródalmáson az 1890-es éveket bemutató időszakhoz szükséges tárgyakra, festett bútorokra koncentráltam. Ugyanakkor sikerült megvásárolnom egy 20. század első felére jellemző flóderes bútoregyüttest is, ami lehetőséget teremt a bútorstílusok változásának bemutatására is. Kisebb méretű tárgyak esetében könnyebb a változásvizsgálat tárgyi megjelenítése. A múzeumi gyűjteményben a kerámiák, illetve a kalotaszegi viseletek, szilágyerkedi hímzett textilek jó példák erre.
Jó példa a bútorstílusok változására: A 19. században nagyrészt festett ládákban tárolták a ruhaneműt. A 19-20. század fordulójától egyre több helyen a flóderezett szekrények vették át ezt a szerepet.
Bizonyos esetekben magántulajdonban lévő vagy más múzeumok gyűjteményében őrzött tárgyakról készíttetünk másolatot. Így például Homoródalmáson már nem tudtam az 1890-es években használt festett széket vásárolni, ezért a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum gyűjteményében őrzött darabokról készül másolat. A csíkszentsimoni lakóházunkba pedig a Néprajzi Múzeumba 1909-ben bekerült hímzett párnahuzatokról készíttetünk másolatot.
Egy tárgy értéke
A tárgygyűjtés kapcsán gyakran fölmerült bennem, hogy kinek mi az értékes tárgy. Az időseknek gyakorlati értékük miatt elsősorban a maguk által használt, még működőképes mezőgazdasági eszközök, szövőszékek, illetve érzelmi értékük okán az általuk hímzett terítők, párnák. A padlásra került, korábbi korokból megmaradt tárgyakat kevésbé becsülik. Számomra viszont egy 19. századi rossz állapotú festett láda épp annyira megbecsülendő, megmentendő tárgy. Ám ez ma már a tulajdonosok szemében gyakran csak egy kopott, ócska láda, amiből például tyúkkeltető lett, egykori tüzelőberendezés kályhacsempéjéből pedig tyúkitató.
Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a skanzenek enteriőrjei az életet a maga teljességében igyekeznek bemutatni, és e szempontból bármilyen használati tárgy éppen olyan lényeges, mint egy kiemelt dísztárgy. Csíkszentmártonban egy padláson 19. századi cserépedényekre leltem, és bár a bokály hiányos volt, nem olyan tökéletes, mint egy magángyűjteménybe került darab, de azt is elhoztam, mert ez is egy forrás, kiegészítése a szűkszavú leírásoknak, bizonyítéka annak, hogy konkrétan milyen kerámiát használtak egykor a településen.
Nem is gondolnánk, hogy sok esetben egy-egy tárgynak mennyire megváltozott az értéke. Például egy gógánváraljai asszony mesélte el nekem, hogy lánykorában cselédként dolgozott egy erzsébetvárosi családnál, és egy évi szolgálatáért cserébe kapott tőlük új varrógépet.
Mi történik a begyűjtött tárggyal?
A múzeumba bekerült tárgyak megelőző állagvédelemben részesülnek, vagyis a fa alapanyagúak először gázosításon esnek át, a textileket a textilrestaurátor kitisztítja, a kerámiákat lemossák. A gyűjteménybe bekerült tárgyakat egyesével beleltározzuk és lefotózzuk.
Mit tegyen, ha tárgyat szeretne felajánlani a Skanzennek?
Kérjük, elsőként mindenképpen előzetesen emailben forduljon gyűjteményi osztályvezetőnkhöz, és csatoljon fotó(ka)t a felajánlandó tárgyról (összesen max. 9 MB méretben)! Bánsági-Pénzes Petra oszályvezető emailcíme: penzes.petra@skanzen.hu.
Ahhoz, hogy a tárgy a kiállításba kerüljön, minden esetben dokumentálnunk kell a felajánlást. Ezért mindenképpen lépjen velünk kapcsolatba, ne hagyjon a múzeumban őrizetlenül tárgyat! Amennyiben szükségünk lehet a tárgyra, jelezzük Önnek.
Gyűjteményünk nem korlátozódik kizárólag a múzeumban jelenleg megjelenített korokra. Egészen a napjainkig tartó időszakból végzünk gyűjtéseket, ahogy ezt a járvány alatt hordott maszkok gyűjtése is illusztrálja.
Szerzői jogvédelem
A blogon megjelent szövegek a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (szentendrei Skanzen), illetve a szerzők szellemi termékei. Azok bármilyen formában történő felhasználása kizárólag a forrás (“SkanzenBlog – A szentendrei Skanzen szakmai blogja / www.blog.skanzen.hu /”), valamint a szerző nevének megadásával engedélyezett. A cikkekben szereplő fotók felhasználása forrásmegadással engedélyezett.
SKANZENBLOG 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!